7. fejezet
Egy óra múlva felérkeztünk a hegyekbe, és a kastélyba.
- Ez álomszép!- szinte alig tudtam beszélni a csodálkozástól.
Nagyon szép kastély a Neuschwanstein-kastély. Még mesésebbé teszi, hogy a hegyek között található, és néha még a felhőtakaró is eltakarja.
Remegni kezdett a lábam. Nem is csoda, hiszen csak egy miniszoknya, leggings volt rajtam, és itt elég hideg volt.
- Szerintem siessünk be, mert a végén még beteg leszel- Paul megfogta a csomagjaimat, és az övéit is, és indultunk be a gyönyörű kastélyba.
Apu, és az egyik barátja ott várt minket a recepciós pultnál.
- Szia apu!
- Szia Dian, Paul. Hagyj mutassam be, Dian, régi jó barátomat Jack Colment.
- Nagyon örvendek.
- Én is Dian. Látom, megismerkedtél az unokaöcsémmel.
- Srácok, este buliszerűség lesz a bálteremben. Remélem jöttök- apu végre valami jót is mondott.
- Persze- mondtuk kórusba Paullal.
És már jött is egy újabb hír.
- A legszebb szobát választottam neked, Dian.
- Komoly? Úgyis megyek, mert hullafáradt vagyok- megfogtam a csomagjaimat, de Paul kivette a kezemből.
- Majd viszem én- nem ellenkeztem, mert tudtam, hogy minden áron ő akarja vinni a csomagjaimat.
Lassacskán felértünk a szobámhoz. Amikor beléptem, nem hittem a szememnek, a szoba tényleg a legszebb szoba volt. Nem volta berendezése modern, sőt inkább a reneszánsz kori, de nekem nagyon tetszett. Szeretem a régi dolgokat, mert nagyon különlegesek.
- Dian. Szeretnék kérdezni valamit.
- Akkor kérdezd!
- Lennél a partnerem az esti bulin?- nem válaszoltam, rögtön, előbb még megöleltem.
- Szívesen.
- Akkor hatra jövök érted, mert még vacsora is lesz.
- Rendben, észben tartom. És köszi, hogy felhoztad a bőröndjeimet- hálám jeléül egy puszit adtam az arcára.
- Nincs mit. Szia.
- Szia.
Miután Paul elment, kipakoltam, majd úgy döntöttem körbejárom a kastélyt, mert este hatig rengeteg időm van. Elindultam a tornyok felé. Útközben nem találkoztam senkivel. Se apu barátaival, se Paullal, se a dolgozókkal. Ezt furcsának találtam. Mintha kihalt volna ez a hely. Olyan csend volt, hogy még a légy zümmögését is hallani lehetett.
Indultam felfelé az egyik toronyba, amikor az egyik ablakon egy varjú repült be. Ha nem hajoltam volna le, biztos nekem jött volna. Különös egy hely. Az emberek sehol, de az ablakon madarak szállnak ki-be.
Továbbmentem a csigalépcsőn, és nemsokára felértem. A kilátás mesébe illő volt. Mintha nem is ebben a világban lettem volna. Felhők takarták a hegyeket, a tavak vize királykék színű volt, amelyek a kék gyémántra hasonlítottak, a nagy magasságból. A madarak v alakban szálltak a fejem felett. Elővettem a fényképezőgépemet, és lefotóztam a tájat. Gondoltam még jól jöhetnek majd.
Végigjártam a többi tornyot is, majd az egész kastély. Annyi képet készítetem, hogy ki tudnám a szobámat tapétázni velük. A szobám márpedig egyáltalán nem kicsi.
Visszaindultam a szobámba, hogy el tudja készülni időben a bulira.
Arra gondoltam, hogy olyan ruhát veszek fel, amiben nagyon tetszeni fogok Paulnak. Pántnélküli pink koktélruhát vettem fel hozzá illő magassarkú cipővel. A hajamat kivasaltam, kisminkeltem magam.
Pont kész lettem, amikor Paul kopogott az ajtómon.
- Szia- mondta, míg végignézett rajtam- de jól nézel ki!
- Szia. És köszi.
- Mehetünk?
- Persze- bezártam a szobám ajtaját, majd kéz a kézben mentünk le vacsorázni.
A nagy, régi királyi étkezőben vacsorázott mindenki. A nagy asztalnál ültünk. Apu ült az asztalfőn, ahol akkoriban a királyok ültek. Én apu mellett baloldalon, Paul pedig mellettem.
Az előétel Paul szerint olasz sajtleves volt. Szerintem jó volt. Ilyen levest még nem ettem, és nem is hallottam még róla. A főétel szarvas pecsenye volt zöldségágyon. Hát én ebből csak a zöldséget ettem meg. Emiatt Paul kicsit furcsán nézett rám.
- Miért nem eszel?
- Tudod, én vegetáriánus vagyok- mondtam mosolyogva. Apu nem furcsállta, hogy nem eszek, mivel otthon sem eszek hús.
Miután mindenki végzett a vacsorával, átmentünk a bálterembe. A buli jó volt, Paullal nagyon jól éreztük magunkat.
Egy lassú szám következett, amikor végre normálisan is tudtunk beszélgetni. Közben aligha nevezhető keringőt táncoltunk.
- Fergeteges egy buli, nem?
- De, csak hiányolom az egyik kedvenc számom.
- Melyiket?
- Á, mindegy, hagyjuk.
- Te tudod. Egy perc is jövök.
- Addig elmegyek inni valamit.
Elmentem inni egy alkoholmentes koktél. Apu is ott volt, nem akartam beszélni vele, mert biztos felhozná, hogy mi van Adammel. De már észrevett, amikor menni készültem, ezért odajött hozzám.
- Mi újság Adammel?- na ettől a kérdéstől féltem. Nem mondhatom el neki, hogy Adam vámpír, mert őrültnek fog tartani.
- Semmi, szakítottam vele- mondtam lazán, nehogy gyanút fogjon.
- És miért?
- Hosszú, és eléggé bonyolult a történet.
- Jól van, ha nem akarod elmondani…
- Nem. Elakarom mondani, de nem tudom, hogy mondjam el- mondjuk, ez igaz volt. Nem tudnám elmondani neki, hogy Adam nem ember, anélkül, hogy el nem ájulnák. Ha újra felidézném az előzőeste történteit, biztos így jártam volna.
- Jól, van. Végülis te tudod. Látom Paullal nagy az összhang- na erre mégis mit mondjak?
- Tényleg nem látod valamerre?- direkt eltereltem a szót.
- Hmm. Á látom.
- És hol van?
- A DJ-nél- na és mit keres ott?
- Szerintem neked kér számot.
- Szuper- a hangom nem volt épp meggyőző.
- Nem örülsz neki? Pedig úgy látom nagyon jól kijöttök egymással.
Nem válaszoltam, mert Paul átverekedte magát a tömegen, és már ott állt mellettem. Még mielőtt megszólaltam volna az egyik kedvenc számom csendült fel. Innatól a Love.
Visszamentünk táncolni, de nem hagytam annyiban a dolgot.
- Honnan tudtad, hogy ez a kedvenc számom?
- Nem tudtam. Tippeltem- szerintem apuval beszéltek össze. Biztos vagyok benne- Tudom, hogy Jonas Brothers a kedvenc együttesed, de a DJ-nek nem volt meg egyik számuk se.
- Mindegy a szándék a lényeg.
- Akkor, remélem annak is fogsz örülni, ha elmondom, ismerem őket.
- Tényleg?
- Igen, az unokatesóim.
- Komoly?
- Aham, és ha jól tudom nemsokára koncertezni fognak Nagy-Britanniában. Van két vipjegyem a londoni koncertjükre. Remélem, nem kell egyedül mennem?
- Ez meghívás akar lenni?
- Mi más?
- Hmm. Szívesen elmegyek- a nyakába ugrottam örömömben- Olyan ari vagy!
Miután elhúzódtam Paultól kicsit furin nézett rám, majd megnézte, hogy nincs e lázam.
- Mintha lázad lenne.
- Szerintem csak melegem van.
- Akkor menjünk ki egy kicsit sétálni a teraszra.
Kimentünk a teraszra, és a csillagokat bámultuk. Egy idő után Paul a szemembe nézett, és megszólalt.
- Dian. Igaz, hogy csak reggel óta ismerlek, de…- nem bírta befejezni, mert átfogta a derekam, magához húzott, és megcsókolt.- De úgy érzem, szeretlek.
Nem tudtam, mit feleljek, mert a távolban, mintha Adam lépett volna ki egy oszlop mögül. És tényleg ő volt az. Már a rosszullét határán voltam, mikor újra Paul szemébe néztem. Végül kinyögtem:
- Én is szeretlek- amint kimondtam tiszta libabőrős lettem.
- Dian. Jól vagy?
- Persze, csak fázom.
- Akkor gyere, menjünk be.
- Ne. Maradjunk még kint egy kicsit.
- Akkor beszaladok a zakómért- amint kimondta már futott is.
- Ne, várj!- nem mondhattam neki, hogy maradjon itt, mert egy vámpír ólálkodik itt.
Nem néztem oda ahol az előbb Adamet láttam, hanem a táj szépségére koncertálltam. Természetesen sikertelenül. Egyszer csak azt vettem észre, hogy valaki közvetlen a hátam mögött fújja ki a levegőt.
- Nem lehet más csak Adam- gondoltam magamban.
Nem akartam megfordulni, a szemébe nézni. Egyáltalán, hogy talált rám? Honnan tudta, hogy ide jövök?
Végül erőt vettem magamon, megfordultam. A vérnyomásom az egekbe szökött. Nem bírtam mit mondjak Adamnek. Reggel szakítottam vele. Látta rajtam, hogy nem vagyok jól, ezért ő kezdte a társalgást.
- Szia- mondta kicsit ijesztő hangon.
Felkészültem, hogy mérgesen elkezdem osztani, ezért én is megszólaltam.
- Szia. Mégis hogy kerülsz ide? És honnan tudtad, hogy itt vagyok?
- Tippeltem, és utánad jöttem- erre valahogy én is rájöttem.
- Nem hinném, hogy tippeltél, mert magadtól biztos nem gondolnád, és, ha jól emlékszem azt se mondtam, hogy apu ide utazik! Legalább ne hazudj! Eddig is csak hazudtál. Ha jobban belegondolok, nem is ismerlek.
- Mégis mit mondhattam volna? Szia, Adam Reather vagyok, vámpír?
- Igen, mondjuk.
- De nem csak én hazudtam. Te is hazudtál az újdonsült barátodnak, hogy szereted. Nem igaz?
- Nem, mert őt tényleg szeretem. Ő legalább nem hazudozik össze-vissza.
- És azt te honnan tudod?- erre már nem válaszoltam, mert halottam, hogy Paul közeledik.
Mikor újra Adamre néztem, már eltűnt. Remélem, nem is jön vissza.
Pár másodperc múlva már ott is volt Paul, és rám adta a zakóját.
- Köszi- megöleltem, és elkezdtem sírni.
- Dian, mi a baj?
- Csak a volt barátom hívott az előbb, és…- már úgy sírtam, hogy beszélni se tudtam.
- Még mindig szereted?- a hangja egy kicsit keserű volt.
- Nem csak, hogy is mondjam, félek tőle.
- Nyugi, nem fogom engedni, hogy újra a közeledbe kerüljön-, sajnos nem tudja Paul, hogy mit beszél, mert nem hinném, hogy le tudná győzni Adamet egyedül- most már tényleg menjünk be.
Paul felkísért a szobámhoz. Még mielőtt elment volna megkérdezte, hogy maradjon e, csak, hogy végre megnyugodjak.
- Köszi. Nem szükséges, már jobban vagyok, és egyébként is, nagyon fáradt vagyok.
- Akkor, szia.
- Szia.
Adott egy puszit a homlokomra, és elment.
Bementem a szobámba, és bezártam az ajtót. Nem voltam benne biztos, hogy Adamet ezzel távol tudom tartani, de bíztam benne.
Gyors lezuhanyoztam, és elmentem aludni. Nagy nehezen elaludtam.
8. fejezet
Olyan hajnali három óra körül arra ébredtem, hogy hallottam, van valaki a szobámban.
Legszívesebben még aludtam volna, de nem mertem. Felültem az ágyban, és rögtön mellettem terem Adam.
Kis híján felsikoltottam. Leült mellém, és megfogta a kezem.
- Sajnálom, nem akartalak felébreszteni- nem volt erőm elhúzódni Adam mellől, mert még mindig álmos voltam.
- Hogy jöttél be? Az ajtót bezártam- nem mérgesen, inkább fáradtan kérdeztem.
- Majd elmondom reggel, de most aludj, mert látom nagyon fáradt vagy- felkelt az ágyról, és leült az egyik kanapéra.
Meg akartam kérdezni, miért ’ vigyáz ’ rám, de igaza volt, nagyon fáradt voltam.
Visszafeküdtem, és egy perc se telt bele, elaludtam.
Rémálmom volt. Egy erdőben voltam. Sétálgattam, és egyszer csak megláttam Adamet, hogy Paullal harcol. Kiabálni akartam, de nem bírtam. Ahogy közelebb értem hozzájuk, láttam, hogy Paul is olyan erős, mint Adam. Remélem ő nem vámpír az álmomban. De sajnos az volt, és gonosz.
Már épp azon volt, hogy Adamet megölje, amikor felriadtam.
- Jól vagy?- kérdezte Adam aggódva.
- Persze, csak rosszat álmodtam.
- Hallottam. Kiabáltál.
- Szuper. Kezdek megőrülni.
- Dian. Mondanom kell valamit. Paul…- nem folytatta, megvárta, hogyan reagálok, rá, hogy az új pasimról akar velem beszélni.
- Mi van vele?
- Nos emlékszel, mit álmodtál?
- Igen, csak azt ne mond, hogy igaz.
- Sajnálom, Dian. De igen, igaz. Ő is vámpír.
- Ezt akartad, elmondani kint, tegnap?
- Ezt is.
- És még mit?
- Azt úgyis tudod. Szeretlek. És remélem nem nagyon léptél túl a kapcsolatunkon. Vagy igen?
- Nem- közelebb mentem hozzá, átkulcsoltam a nyakát és megcsókoltam. Szinte el is feledkeztem róla, hogy vámpír. Nem akartam elengedni Adamet, de eltolt magától.
- Várj! Mondanom kell még valamit.
- És mivel kapcsolatos?- erre Adam már nem válaszolt, mert kopogtattak az ajtón- Megyek, kinyitom az ajtót.
Alig álltam fel újra az ágyon találtam magam.
- Ki ne nyisd! Paul az.
- Honnan veszed?- megbántam, hogy ezt kérdeztem, mert Adam szinte mindent megérez. Tehát hittem neki és nem nyitottam ki- Akkor most mit csináljunk?
- Gyerünk, keresnünk kell egy helyet, ahol Paul nem találhat ránk.
- Az miért baj?
- Paul gondolatolvasó. És, hogy őszinte legyek a régi ellenségem, nem szeretnék vele találkozni, ha nem muszáj. A többit később mondom el.
Megvártuk, míg Paul hatótávolságon kívülre került, majd elindultunk, a legtávolabbi toronyba. Én ajánlottam, mert pont az előző este voltam ott, és szerintem, Paul ott nem talál ránk.
A párkányhoz álltam Adam mellé, és már bele is kezdett a mondandójába.
- Paul tud mindent. Azt, hogy velem jártál, tudod, hogy vámpír vagyok. Attól félek, hogy azt is tudja már, hogy tudod, hogy ő is vámpír. Ezért minél hamarabb el kell mennünk innen. De főleg neked, Dian.
- Mégis hova mehetnék, hogy ne találjon rám? És miért kell elmennem?
- Nem kell menned sehova- megfordultam, és Pault láttam kilépni a toronyba, nagy széles vigyorral.
- Paul, hogy kerülsz te ide?- próbáltam úgy tenni, mintha nem tudnám, sikertelenül. Sajnos a gondolataimat nem tudom elzárni előle, bármennyire is akartam.
- Ezt én is kérdezhetném. Azt hittem veszélyben vagy, ezért siettem, ahogy csak tudtam.
- Ez nevetséges Paul. Pont tőlem félted Diant? Nem tudom, ki miatt halt meg Sarah. De azt igen, hogy melletted veszélyben van Dian!
- Nem vigyáztál kellőképpen Sarahra! De van még egy esélyed. Ha az enyém lesz Dian, akkor újra barátok lehetünk. Persze csak, ha neked is megfelel-, kezdtem egyre jobban félni. Adam vajon kit fog választani? Engem, vagy Paul barátságát.
- Szerintem tudod a választ. Már évszázadok óta nem tekintelek barátomnak, és ezen nem is fogok változtatni- megkönnyebbültem, amikor hallottam végül engem választott Adam. De sajnos nem gondoltam bele, hogy ez mivel jár.
- Akkor hát győzzön a jobbik- már Paul támadott volna, amikor én közéjük álltam.
- Állj! Hagyjátok ezt abba! Nem fog senki se miattam küzdeni- Adam megfogta a kezem, és elkezdett magyarázni.
- Dian- a hangja gyengéd volt- Maradj ki ebből, kérlek. Csak neked akarok jót.
- És ha megsérülsz, vagy…- nem bírtam folytatni, mert még belegondolni is rossz volt, hogy mi lesz, ha Paul megöli. Hát igen, még mindig szeretem Adamet, ezért féltem annyira. Lehet, hogy vámpír, de a vámpírok is sebezhetőek.
- Elkezdhetjük végre, nem érek rá egész nap!- Paul, már nagyon türelmetlen volt, csak azon járt az agya, hogy megölje régi jó barátját, és megszerezzen engem.
Vajon miért vagyok annyira különleges, hogy már vámpírok is értem harcolnak? Azon kívül, hogy Sarah leszármazottja vagyok? Mondjuk már megszoktam, hogy fiúk verekednek értem, de az a suliban volt, és akkor mind a kettőjüket ejtettem. De most más a helyzet. Adam az életem miatt küzd meg Paullal.
Aztán egymásra támadtak. Adam ellökött, nehogy véletlen nekem is bajom essen. Amikor Paul nem figyelt próbáltam lemenni egy kevésbé veszélyes helyre. Ez részben sikerült, és futottam lefelé.
Egyszer csak azon veszem magam, hogy valaki liheg mögöttem. Hátra fordultam, Pault láttam. Gyorsabban kezdtem futni, de még mindig a nyomomban volt. Futottam le a lépcsőn, majdnem felbuktam, de most szerencsém volt. De így is egyre közelebb került hozzám Paul. Szememmel Adamet kerestem de, nem láttam sehol. Vajon mi történt vele? Remélem nem ölte meg Paul, mert azt nem bírnám ki.
Már majdnem elkapott Paul, amikor a semmiből termett ott Adam és behúzott neki egy párat.
Kihasználtam az alkalmat, és gyorsan eltűntem onnan. De sajnos a fiúk sokkal gyorsabbak nálam. Mikor utolértek, csak az egyik erkélyre tudtam kimenni. Elvileg nem vettek észre, ezért csendben figyeltem őket. Nem kellett volna, mert a hasamban több millió pillangó szállt az idegességtől. Az egyik percben még láttam Pault, de amikor nem figyeltem eltűnt. Gyors felálltam, hogy végre biztonságosabb helyre menjek.
De késő volt. Amint az ajtóhoz értem, Paul állt elém. Hátrálni kezdtem, de nemsokára elértem az erkély pereméhez. Kezdtem bepánikolni. Hol van Adam, mit akar tenni Paul?
Nem szólt semmit, csak lassan közeledett felém. A szeme vörösen égett, mert már rég nem „evett”. Ezt a vámpíros könyvemben olvastam. Tudtam, hogy pár másodperc és Paul véget vet az életemnek, de most is csak Adamre tudtam gondolni.
Paul már közvetlenül előttem állt, megfogta a derekam, magához húzott. Próbáltam ellenkezni, de Paul százszor erősebb nálam. Ki akartam lökni az erkélyről, de sajnos magamat sikerült kilöknöm.
Paul nem ugrott utánam, mert valamitől megijedt. Kezdtem ájulni, de azt vettem észre, hogy valaki elkap. Nem tudom, hogy Paul, vagy Adam volt e mert már elájultam.
9. fejezet
Egy fenyő tövében ébredtem fel. Nem láttam senkit. Amikor felálltam, valaki hozzám szólt:
- Jó nagyot estél- a hangja vékony volt, és éles, nagyon megijedtem tőle.
- Ki-ki az?
- Smalls vagyok!- most a föld felől hallottam a hangját, ezért lenéztem oda.
Nem hittem a szememnek. Egy pici törpike állt előttem. Látta rajtam, hogy meglepődők, ezért kezet nyújtott.
- Szia, Dian vagyok- próbáltam kezet fogni vele, de csak Smalls tudta megfogni pár ujjamat- Csak nem te kaptál el?- ez a kérdés vicces volt, mert egy olyan kis fickó, mint Smalls kizárt, hogy elkapjon.
- Nem, Adam volt. Megkért, míg kicsinálja a másik vámpírt, vigyázzak rád.
- Kösz, de szerintem, már vissza kellene mennem a kastélyba, mert már kezd sötétedni.
- Akkor elkísérlek. Adam sohasem bocsátaná meg nekem, ha bajod esne.
- Honnan ismered Adamet?
- Még régen Berlinben találkoztunk. Akkoriban nagyon maga alatt volt. Amikor először megláttam, tudtam, hogy más, mint a többi ember. Egy kocsmában itta teljesen részegre magát. Amikor kidobták a kocsmából, én segítettem neki- azt nem mondta el, hogy segített Adamen, bár kíváncsi lettem volna rá-, amikor már magánál volt elmondta, hogy mi bántja, de szerintem te is tudod. Azután segítettem neki megtalálnia a családját, mert Sarah miatt összeveszett a családjával. Kibékültek, és miután Michael, Anne látták, hogy milyen szomorú fiúk, Sarah halála után, rájöttek, rosszul ítélkeztek a Sarah és Adam kapcsolatáról- közben egyre sötétebb lett az erdőben. Nemsokára azonban megláttam a távolban, a kastély lámpáinak fényeit. Megkönnyebbültem egy kicsit. Legalább nem vagyunk már olyan messze. De féltem, mi van, ha tényleg Paul nyert? Nem akarok erre gondolni se.
- És szerinted most mi lesz?- muszáj volt megkérdeznem, mert mégiscsak jobban ismeri Adamet, és a vámpírokat.
- Szerintem Adam nyert, vagy fog nyerni. Egyébként én mindig optimista vagyok. Neked is annak kellene lenned!- kösz, de ez nem olyan egyszerű.
- Jó, de tegyük fel, hogy odaérünk, és az ajtóban tárt karokkal vár Paul. Mit csinálsz akkor?
- Elfutsz, én meg majd megpróbálom feltartani,- na szerintem ez nem a legjobb ötlet, de Smalls jobban tudja- csak az a baj, hogy az illatod alapján megtalál akárhol is vagy.
Az út hátra lévő részében gondolkoztam.
De amint egyre közelebb kerültünk a kastélyhoz, kezdtem nagyon ideges lenni.
Amikor a bejárathoz közeledtünk, láttam, hogy apu fut felém. Smalls felé fordultam, de eltűnt. Mikor apu odaért hozzám, megölelt.
- Dian! Annyira aggódtam. Azt hittem, hogy valami bajod esett. Tegnap este óta nem beszéltünk. Hol voltál?
- Sajnálom apu. De tényleg. Reggel elmentem egy kicsit sétálni, majd eltévedtem. Egy rendes ’kis ember’ –rel találkoztam, aki megmutatta a visszavezető utat. Sajnos a telóm itt hagytam, és nem tudtalak felhívni- tényleg sajnáltam aput, hogy annyit aggódott csak, azért mert Smalls vigyázott rám, nehogy Paul megtaláljon. De legalább elhitte, hogy eltévedtem. Sosem szerettem hazudni, de nem mondhatom el neki az igazat- Bocs apu, de nagyon elfáradtam. Ha nem baj elmegyek aludni-, mondtam ezt két ásítás között.
- Menj csak! Majd holnap találkozunk. Szép álmokat!
- Köszi.
Mihelyt felértem a lépcsőn, Smalls már ott állt a szobám ajtaja előtt.
- Hát te, hogy kerültél ide ilyen gyorsan?
- Csak ellenőrizni akartam, hogy Paul nincs e a szobádban. Nincs bent, úgyhogy bemehetsz. Majd itt kint őrködök, míg alszol.
- Ok. Köszi.
Benyitottam, majd Smalls kérésére bezártam az ajtót, és az ablakokat. Még mindig ideges voltam, ezért elmentem zuhanyozni, hátha az segít.
Kicsit tényleg segített.
Amikor kiléptem a fürdőből, Adamet láttam, amint a kanapén ül. Mosolyogva, rám várt.
- Szia!- alig mondta ki, odarohantam hozzá és megcsókoltam.
- Ugye jól vagy? És mi történt?- nem akartam elengedni, ezért az ölébe ültem.
- Nyugi. Jól vagyok. Hát, Pault nem sikerült legyőznöm. Ezért is kértem meg Smallst, hogy vigyázzon rád.
- És akkor most mi lesz? Ha ugyanolyan jók vagytok, akkor kié leszek?
- Per pillanat az enyém vagy- újra megcsókolt- De szerintem jobb lenne, ha mesélnék még Paulról.
- Akkor halljuk.
- Pár száz évvel ezelőtt kezdődött, amikor eljegyeztem Saraht. Paul volt az egyik legjobb barátom. Az esküvőre segített készülődni Sarahnak, amikor megölte. Elvileg azért tette, mert Sarah nem akart Paul felesége lenni, csakis az enyém. Már a templomban vártunk kb. két órát, mikor úgy döntöttem, hogy megnézem, miért késik ilyen sokat Sarah. Amint hazaértem nem találtam mást csak egy papírcetlit. Az állt rajta:
„Ha már nem lehet az enyém Sarah, akkor senki másé sem!”. Ha nem baj nem mondom, hogy mivel írta- közben bólogattam neki, hogy nem baj- Az a lényeg, hogy Sarah holttestét Paul elvitte. Tudom is, hogy hol van. Ott ahol a többi áldozatát ’tartja’. Pontosan itt, Neuschwanstein-ben.
- Hogy mi? De mégis hol? A régészek, történészek megtalálták volna.
- Csak egyszer jártam ott, de szerintem még mindig itt van. És muszáj elmondanom, de neked is tartogat egy helyet ott.
Leblokkoltam. Micsoda? Paul tényleg egy örült. Csak azért öl meg embereket, mert nem lehet az övé? És még nekem is szán egy helyett a ’többiek’ között. Szuper, ez életem legrosszabb nyara.
- Dian, nem engedem többet a közeledbe- próbáltam megnyugodni, de nem ment. Pánikba estem. A vérnyomásom emelkedett, a szívem egyre gyorsabban vert.
De még mielőtt elájultam volna, Adam lefektetett az ágyra, hozott egy pohár vizet, meg nyugtatót.
- Kérlek, ezt vedd be! Nem szeretném, ha annyit idegeskednél- szó nélkül elvettem a poharat, és a nyugtatót.
Leült mellém, és próbálta elterelni a gondolatomat Paulról. Ez kezdetben nem nagyon ment neki, de nemsokára kezdett hatni a gyógyszer, és sikerült másra gondolnom. Meséltem Adamnek, a sok utazásról, barátaimról, és persze a cikis sztorijaimat sem hagytam ki.
- Úgy hatodikban, volt egy „Ki mit tud?” vetélkedő. Persze beneveztem, mert sokak szerint szép hangom volt. Elkezdődött a műsor, kb. az ötödik szám volt az enyém. Nem is volt semmi baj. Tudtam a szövegem, nem voltam lámpalázas, se ideges. Nagyon esélyes voltam az első helyre. Az eredményhirdetésen sorban felsorakoztak a versenyzők, azt meg kell hagyni, hogy majdnem én voltam a legfiatalabb. Sorolták a neveket hátulról előre. Már csak a második és az első hely volt hátra. Csak én, meg egy másik lány volt az akinek a nevét nem mondták. Majd kimondták a lány nevét, és ezzel kiderült, hogy a suliban én voltam az első, és a legjobb. Az egyik felsős hozta volna a jutalom csokis tortát, megbotlott a lépcsőben, és a torta az én szép rózsaszín ruhámon landolt. Mint mindig, most is engem nevettek ki, azért mert más szerencsétlenkedett, de ez rég volt. Most már azért távolt tartom magamat az ilyen helyzetektől.
Eszembe jutottak a régi szép emlékek is, de végül kinyögtem:
- Ezt nem bírom tovább! Muszáj lenne, hogy tegyünk valamit.
Erre már nem tudott válaszolni Adam, mert kopogtattak az ajtón.
Mentem volna kinyitni, de Adam visszatartott.
- És, ha Paul az?- a fülembe suttogta.
Ott álltam, mintha kővé dermedtem volna. A légzésem lassult, és próbáltam nem ideges lenni.
Egyszer csak apu kiáltott be az ajtó elől:
- Dian. Itt vagy?- nagyon megkönnyebbültem.
Adam elengedett, és már rohantam is kinyitni az ajtót apunak. Bár csodálkoztam, hogy miért most jön, mert már este volt.
- Szia apu!- próbáltam nem meglepődött arcot vágni.
- Szia!- beljebb lépett a szobába- Vagyis sziasztok!
- Hello Ben!- Adam is kezdett megkönnyebbülni.
Apu nem értett semmit. Láttam rajta, hogy nem tudja mit kérdezzen előbb ezért belekezdtem én a mondandóba.
- Adam azért jött utánam, hogy megbeszéljük a dolgokat. Már nagyjából végeztünk. Nem tudod véletlenül Paul hol van?- Adamre pillantottam, aki rögtön megértett mindent.
- Nem, nem láttam. De ha tisztáztátok a dolgot, és haza akartok menni, szóljatok. Nekem holnap mindenképp haza kell mennem, egy pár napra. Nem akartak jönni?
A választási lehetőséget Adamnek adtam át. Ő úgyis jobban tudja, hogy mit tegyünk.
- Kösz, még nem Ben. Majd egy pár nap múlva. Még van egy kis dolgunk itt.
- Legalább apu biztonságban lesz addig, míg megpróbáljuk Pault megölni- gondoltam magamban.
- Rendben, ti tudjátok. Na én megyek. Sziasztok!
- Szia apu!
- Hello Ben!
Miután apu elment, újra bezártam az ajtót. Úgyse tartotta volna távol Pault, de én így jobban éreztem magam.
Odamentem az ágyamhoz, és leültem. Adam követte a példám. Most már nyugodt voltam. Apu holnap hazamegy, és nem is jön vissza egy pár napig. Már csak azt kellene kitalálnunk, hogy öljük meg Pault.
Adam felé fordultam, az ölébe ültem, és megöleltem.
- Van már valami jó ötleted?
- Igen. Holnap reggel elkíséred apudat a reptérre, és megvárjuk, hogy Paul erre hogyan lép. Én majd távolról figyellek. Most pedig aludj.
Hallgattam Adamre. A biztonság kedvéért Adam ott maradt, és vigyázott rám, míg aludtam.
Reggel arra ébredtem, hogy Adam és Smalls beszélgettek. Mikor észrevették, hogy felébredtem abbahagyták, és felém fordultak.
- Jól aludtál?- kérdezte vidáman Adam.
- Mondhatjuk. De ugye nem beszéltem álmomban?
- Nem nagyon.
- Mégis miket mondtam?
- Hát inkább csak a nevemet kiabáltad. Rosszat álmodtál?
- Igen. Azt álmodtam, hogy…- nem akartam elmondani, mert azt álmodtam, hogy Adam veszített, és megölte Paul.
Adam odaült mellém, szorosan magához húzott.
- Sejtem, hogy mit álmodtál-, nem csodálom, ha álmomban kiabáltam.
- Á, hagyjuk. Végül is csak álmom volt, nem?
- De igen. Készülődj, mert apud nem sokára indul.
Kikászálódtam az ágyból, majd elindultam kómásan a fürdőszobába. Megmostam az arcomat, hátha frissebb leszek. Közben azon gondolkoztam vajon mit jelenthet az álmom. Mindig is szerettem, ha tudom mit jelentenek az álmaim. Abban biztos voltam, hogy amit álmodtam, az pontosan ugyanúgy nem fog megtörténni.
Biztos sokáig lehettem a fürdőben, mert Adam utánam jött.
- Jól vagy?
- Persze, csak kicsit elkalandoztam a gondolataimmal. Már megyek is.
- Várj egy kicsit. Mondani akarok valamit- kicsit tétovázott, hogy is kezdje- Szeretlek, és nem hagyom, hogy bármi bajod essen.
Olyan édi volt, amikor mondta, nem tudtam megállni, hogy ne öleljem meg, és adjak neki egy puszit.
- Tudom, és én is szeretlek. De most már tényleg megyek.
Adam elengedte a kezem, és elindultam megkeresni aput. A folyóson azon paráztam, hogy ne találkozzak Paullal. Megnéztem, hátha apu még a szobájában van, de nem találtam. Futásnak eredtem, hátha utolérem.
