10. fejezet
Végül a portán találtam meg, amint leadja a szobakulcsait.
- Apu várj!
- Szia Dian. Van valami baj?
- Nincs, csak ki szeretnék veled menni a reptérre. Egy pár napja nem voltam a városban, és szét szeretnék nézni.
- Akkor menjünk.
Apu már megint limuzint bérelt. Végül is meg tudnám szokni, de jobban szeretek én magam vezetni.
Egy ideig csendben ültünk, de apu megszólalt:
- Hogyhogy nincs most veled Adam?
- Már korábban bement a városba. Részben emiatt is megyek veled.
- Akkor Paullal szakítottál már igaz?
- Igen- nem is volt kérdés az előző nap eseményeire nézve.
- És hogy fogadta?
- Hát… Igazság szerint nem nagyon jártunk, de azért kicsit kiakadt. Azután nem sokkal haza is ment- persze ez csak részben volt igaz. Paulnak esze ágában se volt hazamenni.
- De legalább újra boldog vagy, igaz?
- Az nem is kifejezés- kicsit erőltettem a mosolyomon.
Hogy lehetnék boldog, ha egy eszement vámpír van a nyomomban?
Egy óra múlva megérkeztünk a reptérre, és apu kezdett kiszállni, de eszembe jutott valami.
- Apu átadnál egy üzenetet Antonionak?
- És mi lenne az?
- Nagyon sajnálom, de nem fog működni. Tudni fogja, mire mondtam.
- Dian. Csak azt ne mond, hogy vele is összejöttél.
- Nem igazán. Ő csókolt meg, és nem én őt.
- De nem ellenkeztél, igaz?
- Apu!
- Jól van. A ti dolgotok, de át fogom adni.
- Köszi. Szia!
Már ment is. Így legalább biztosan tudtam, hogy biztonságban van. És az alkalmi csókot se kell tovább magyaráznom neki.
Még mielőtt elindultunk volna a városba, megkértem a sofőrt, hogy vigyen vissza a kastélyba, mert otthagytam a táskámat. Ekkor Adam ült be a limuzinba, és kis híján szívinfarktus kaptam.
- Jesszus! A szívbajt hoztad rám.
- Bocsi.
- Megtudtál valamit?
- Igen. Paul türelmesen vár a kastélyban.
- Mit tegyünk?- kezdtem nagyon ideges lenni, mert nemsokára visszaérünk Neuschwanstein-be.
- Én mindjárt kiszállok, te, pedig ahogy visszaértél a kastélyhoz, elindulsz az erdőbe. Mindegy merre mész, mert úgyis megtalállak. És reménykedjünk, hogy Paul követni fog. Na én most kiszállok- de még mielőtt szóltam volna a sofőrnek, hogy álljunk meg, már nem volt a kocsiba.
A kastélyhoz az út nagyon is rövidnek tűnt. Tétováztam, ha kiszállok, akkor Paul milyen gyorsan fog elkapni? Remélem hagy egérutat, legalább annyit, hogy beérjek az erdőbe. De tudom, bárhová bújok is, megtalál.
Kiszálltam a limuzinból, és elindultam egyenesen az erdőbe. A sofőr megkérdezte miért megyek oda, de nem válaszoltam neki. Minden másodperc számít.
Örültem, hogy nincs sötét, mert tuti, hogy eltévedtem volna.
Nem hallottam mást, csak a lépteimet, a fák suhogását, ahogy a szél megcsiklandozza őket.
Már több mint tíz perce gyalogoltam, kezdtem érezni, hogy Adam nincs messze, ezért megálltam. Nem volt merszem megfordulni.
Kis idő múlva lihegést hallottam a hátam mögül. Anélkül, hogy hátranéztem volna, tudtam, hogy Paul az.
- Miért jöttél ide?- kérdezte selymes hangon.
Megfordultam, és a szemébe néztem:
- És te miért követtél?
- Mert attól féltem, hogy bajod esik- próbált meggyőző lenni, de nem vettem be.
- Ezt ugye nem gondoltad komolyan? Mert tegnap tuti nem Adam akart megölni.
- Most, hogy így szóba hozod! Gondolom ő is itt van valahol, nem?
- Igen- Adam lépett ki az egyik fa mögül.
Csak egy pillanatra néztem Adamre, de addigra már Paul ott állt mellettem.
Megfogta a bal csuklóm, olyan szorosan, hogy a körmei belemélyedtek a bőrömbe. Vér kezdett csordogálni a kezemen, amitől Paul nagyon is éhes lett.
Már kezdett a nyakamhoz hajolni, amikor ágyékon rúgtam. Nem gondoltam volna, hogy ez fáj egy vámpírnak. Elengedett, és amilyen gyorsan csak tudtam odarohantam Adamhez.
- Jól vagy?- kérdezte aggódva Adam.
- Fogjuk rá.
- Menj vissza a kastélyba, és bújj el!
- De Paul a szagom alapján megtalál.
- Akkor menj kerülő úton.
Adtam neki egy csókot, majd indultam is. Igazság szerint nem volt kedvem otthagyni Adamet.
Sétálgattam az erdőben, gondoltam mégis csak kerülő úton megyek, ezért nem siettem annyira.
A kezem egyre jobban kezdett csípni, úgyhogy úgy döntöttem letépek egy rész a pólómból és bekötöm. De ekkor Smalls termett előttem.
- Majd én bekötözöm. Csak ülj le.
- Köszi – leültem egy fatörzsre, mire Smalls már elő is vett egy elsősegélydobozt.
Lefertőtlenítette, majd bekötötte a kezem. Remélem gyorsan gyógyul, mert nem tudom mit mondanák apunak.
- Smalls, mesélsz egy kicsit magadról?
- Hmm. Persze. Lesz rá időnk, mert még messze a kastély. Gondolom ismered Kleopátrát, igaz?
- Azt a Kleopátrát? Ki ne ismerné?
- Még annak idején Caesar bízott meg azzal, hogy legyek a kedvese tanácsadója. Azelőtt Caesar udvarában szolgáltam. De minden akkor kezdődött, amikor Kleopátra udvarába, Egyiptomba kerültem- belegondoltam, hogy az nem most volt. Több mint kétezer éve. Nem semmi- Egy ideig békességben voltunk Rómával, de miután Caesar ellen merényletet terveltek, megváltozott a helyzet. Marcus Antonius találkozóra hívta Kleopátrát, bár én azt tanácsoltam neki, hogy ne menjen, mert Antonius miatt Egyiptom veszélybe kerülhet. Egy idő után így is lett. Lassacskán összemelegedtek, és Rómában nem tetszett senkinek Antonius viselkedése. Háborút indítottak Egyiptom ellen. Természetesen vesztettünk, mint ahogy azt előre megmondtam. Kleopátra öngyilkos akart lenni, de sikerült lebeszélnem róla. Nem maradhattunk Egyiptomban, ezért még mielőtt a rómaiak elfoglalták volna, el kellett szöknünk. De ez sajnos nem sikerült, mert egy vándor került a városba, aki mindent megváltoztatott. Gondolom, tudod, hogy értem?
- Vámpír volt, igaz?
- Igen. Valahogy az udvarba került. Először a szolgálókat, Kleopátrát, majd engem változtatott át.
- Kleopátra még ma is él?
- Nem, már vagy kétszáz éve nem. Erről jut eszembe, ez az övé volt- elővett a zsebéből egy gyönyörű arany nyakláncot.
A medált égszínkék, tűzpiros drágakövek díszítették. Le se tagadhattam, hogy Kleopátráé volt. Már abban az időben is csodálatos ékszereket készítettek a kézművesek.
- Nagyon szép. Ehhez foghatót még sohasem láttam.
- Neked adom. Én nem fogom hordani, és amúgy is megy a szemed színéhez.
- Nem, Smalls ez túl nagy ajándék lenne. Akkor inkább, miért nem adod el?
- Mert tudom, hogy nálad jobb helyen lenne.
A kezembe adta a tökéletes remekművet, majd jobban szemügyre vettem.
Végül felvettem. Smallsnak igaza volt. Tényleg nagyon ment a szememhez.
- Köszönöm, ezt majd valahogy meghálálom.
- Nekem az is elég, ha életben maradsz- ezen aztán mindketten elnevettük magunkat.
Tudtam, hogy Smalls komolyan gondolta, de mégis viccesen hangzott.
- Arra értetted, hogy ne tegyek semmi őrültséget?
- Részben Adam miatt se. Láttam, már, hogy min ment keresztül egyszer- ezt már a múltkor nekem is elmesélte. Én sem szeretném, ha Adam szenvedne.
Most már nem voltunk messze a kastélytól.
- Smalls. Majd, ha visszaértünk elmennék a könyvtárba. Ok?
- Elkísérlek. Mikor is olvastam utoljára? Hát nem tudom, de rég volt. Remélem, nem felejtetem el, hogyan kell- ezen, muszáj volt nevetnem.
Időközben beértünk a kastélyba, de még mielőtt elmentünk volna a könyvtárba, elmentem átöltözni. Egy divatos rózsaszín nyári ruhát vettem fel, mert meg akartam várni Adamet.
- De csinos vagy. Van egy sejtésem, miért öltöztél ki.
- Igen Smalls, így van. Meg fogom várni Adamet. Remélem, nem fogok elaludni. Na megnézem, milyen könyvek vannak.
Smalls is leült olvasni. Megbeszéltem vele, ha bármi problémám van, kiáltani fogok. Így legalább egy kis időre egyedül tudtam lenni.
Többnyire régi könyveket találtam. Nem akartam drámát olvasni, ezért megnéztem, vannak e vámpíros könyvek. Tudom, hogy Smalls elmondott volna mindent, amit tudni akarok, de most hagytam, hogy ő is lazítson egy kicsit.
Egy kis időbe telt, míg megtaláltam a vámpíros könyveket, de megérte. A legrégebbit vettem le a polcról. Leültem egy kényelmes kanapéra, közel az erkélyajtóhoz.
Ez a könyv más volt, mint az enyém, de mégis ugyanaz volt a mondanivalója. Másképp mondta el, hogy a vámpírok veszélyesek, és jobb elkerülni őket. De én túl buta vagyok ahhoz, hogy ezt megtegyem. Túlságosan is szeretem Adamet, nem bírnám ki, ha még egyszer szakítanom kellene vele.
Olyan dolgokat írt még, amelyekre nem is gondoltam volna. A lélekcserélődés, az alakváltás, teleportálás, bár ezek se mindenkinél. Amolyan örökletes dolog. Na ezt meg fogom kérdezni Adamtől is.
11. fejezet
Hirtelen kicsapódott az erkélyajtó. Ijedtemben a könyvet a földre ejtettem. Felálltam, hogy becsukjam az ajtót, de amint megláttam a kilátást, nem bírtam megállni, hogy ne menjek ki megcsodálni a tájat. Ránéztem az órámra, már este háromnegyed tizenkettő volt. Jól belemerültem az olvasásba.
De hol lehet már Adam? Remélem nincs baja. Csodálkoztam, hogy Smalls még nem ért ide, hogy megkérdezze mi történt. Lehet, hogy ő is belemerült az olvasásba. Mikor megfordultam láttam, hogy a lámpák már nem égnek. Ezt furcsának találtam, ijesztőnek, de nem mentem vissza.
Csodáltam a szép kilátást, mikor valaki megfogta a derekam, és a jobb kezem. Ideges lettem. Mi van, ha Paul az? A vérnyomásom emelkedett.
- Mi a baj, Dian?- mikor meghallottam Adam megnyugtató hangját megkönnyebbültem. Megfordultam és megöleltem- Remélem, nem nagyon ijesztettelek meg.
- De igen, nagyon is. Az a lényeg, hogy itt vagy. Nem tudom mit csináltam, volna, ha Paul győzött volna.
- Megígértem, hogy nem engedem még egyszer a közeledbe.
- Tudom, de…
- Nincs semmi de. Gyere, mutatni szeretnék valamit- olyan gyöngéden mondta, miközben megfogta a kezem.
Visszamentünk a könyvtárba, nem kapcsoltunk villanyt, mivel Adam úgyis elég jól lát a sötétbe. Csak engem kellett vezetni, nehogy nekimenjek valaminek. Végtére is képes vagyok rá, ha nem figyelek oda.
- Mit fogsz megmutatni?- kérdeztem nagyon kíváncsian.
- Majd meglátod.
Lementünk a borospincébe. Kicsit furcsálltam, mit akar nekem ott mutatni?
Kis ideig nézegette a szekrényeket a fal mentén. Gondoltam, biztos keres valamit. Megállt az egyik előtt, majd arrébb tolta.
Egy alagút volt mögötte. Kezdtem egyre jobban kíváncsi lenni. Vajon mi lehet olyan érdekes, amit Adam meg akar mutatni.
Csendben haladtunk tovább. Nemsokára egy csapat csontváz mellett haladtunk el, amik a falon lógtak. Kirázott a hideg, meg is borzongtam. Közelebb húzódtam Adamhez.
Sokat kellett gyalogolnunk, míg elértünk egy ajtóhoz. Adam kivett a zsebéből egy kulcsot, majd kinyitotta.
Bementem, szétnéztem, és már tudtam is, hogy hol vagyok. Mire visszafordultam, már Adam bezárta az ajtót.
- Na megmutatod, amit akartál?- próbáltam úgy kérdezni, hogy Adam ne érezze a félelmemet.
- Igen, de még nincs itt az ideje- közelebb húzott magához, megfogta a nyakam, és megcsókolt.
Hidegebb lett, Adam odaadta a kabátját, ami jó meleg volt. Érdekes faragásokat láttam meg a falon, közelebb mentem, hogy tanulmányozni tudjam.
Egy rózsa volt kifaragva, amely egy Emma Sath nevű lány nevét ölelte körül. Alatta két évszám állt. 1752-1770. Ez egy sír volt, amelyet a falban alakítottak ki. De nem ez az egy volt. Volt még Susan Whit-nek, Eliz Bakh-nak, Rachel Los-nak, és sokan másoknak. Szinte mindegyikük tizennyolc évesen halt meg.
Most már száz százalékosan tudtam, hogy hol vagyunk. Paul titkos temetkezésihelyén.
- Miért hoztál ide?- de elhalkult a hangom, mert megláttam a nevemet a falon.
Diana Brown 1992-2009.
Nem mertem megfordulni, éreztem a hátam mögött Adam szapora légzését
Lassan elindultam az ajtó irányába. Amikor már nem éreztem, hogy Adam mögöttem áll, futni kezdtem. De sajnos hamarabb odaért mit én.
- Mi a baj?- kérdezte nyugodtan, miközben megfogta a kezem.
- Miért hoztál ide?- már nagyon kétségbe voltam esve.
- Csak kettesben akartam veled lenni, Sarah.
- De miért itt? Várjunk csak! Saraht mondtál? Tudtam, csak azért jársz velem, mert ráhasonlítok.
- Ez nem igaz!- úgy mondta, mintha, nem önmaga lett volna.
Egyre közelebb jött hozzám. Hátrálni próbáltam, de a falnak ütköztem. A szívem ezerrel kezdett verni.
- Ígérem, nem fog fájni- tudtam, mire mondta.
Ez nem lehet Adam. Ő nem mondana ilyet. Gyorsan összeszedtem a gondolataimat. Rájöttem, vagy Paul testet cserélt Adammel, vagy, Adam testét öltötte magára. De akkor hol van az én Adamem? Most az elsődleges dolgom, hogy megszabaduljak Paultól. Mégis hogyan?
Visszagondoltam a vámpíros könyvre. Csak a testcserére volt megoldás. Ebben az esetben az igaz szerelem csókja, mivel Adambe voltam szerelmes.
Megcsókoltam „Adamet”. Azt gondoltam ez segít, de nem jött be. Paul biztos, csak az alakját változtatta meg.
Már készült a nyakamba harapni, amikor alig tízcentnyire tőlem lévő ajtó kicsapódott. Paul elfordult, majd arrébb lökött. A földre estem, majd onnan figyeltem, hogy mi is történik.
Paul visszaváltozott, mikor meglátta Adamet, neki futott, de Adam szerencsére kitért az útjából.
Ezt csinálták még egy jó ideig. Én csak figyeltem őket. Nem tudtam, hogyan segíthetnék Adamnek. Örültem, hogy nem esett semmi baja.
Gondolkoztam, mit írt a vámpíros könyvem. Sajnos most egyik módszerrel sem tudtam segíteni. Nem láttam sehol egy karót, vagy fáklyát.
Az egyik pillanatban Paul eltűnt. Mintha a föld nyelte volna el. Arra gondoltam biztos csak csapda.
De nem az volt. Adam odarohant hozzám. Magához ölelt, nem akart elengedni. Nem ellenkeztem. Végre teljesen biztonságban éreztem magam Adam karjai között.
- Jól vagy?
- Most már igen, hogy itt vagy…- közelebb hajoltam az arcához, és megcsókoltam.
- Akkor jó. Most pedig menjünk innen.
- Várj! Nem akarod elvinni Sarah holtestét, hogy végleg eltemesd?
- De igen. Csak nem akkor, amikor te is itt vagy. Biztos, nem sokáig bírnád a látványt.
- Az meglehet. Olyan édi vagy, hogy figyelsz rám.
- Tudom- azzal a mosollyal el tudott volna olvasztani.
Elindultunk vissza a „kriptából”. De most gyorsabban visszaértünk, mivel Adam felkapott, és csak rohant. Alig telt bele két perc, már a borospincében is voltunk.
Innentől már a saját lábamon jártam. Lassan visszamentünk a könyvtárba, hogy megkeressük Smallst.
- Nagyon szép a nyakláncod- Adam a kezébe vette a hatalmas aranymedálomat- Ha jól sejtem Smalls adta oda neked. Igaz?
- Igen, bár nem kellett volna.
- Miért? Szerintem nagyon jól áll neked. Kleopátrának nem állhatott ilyen jól.
- Igazad lehet. Erről jut eszembe, hol van Smalls? Sehol sem látom.
Körbe jártuk az egész könyvtárat, de nem találtuk sehol. Vajon hova tűnhetett?
- Remélem nem esett semmi baja- és kezdtem komolyan aggódni érte.
- Nyugi, tud vigyázni magára.
- Remélem.
Már mentünk volna, mikor az egyik könyvespolc mögül hangokat hallottunk.
Közelebb léptünk, hogy megnézzük mi volt az.
- Dian, maradj itt! Majd én megnézem mi volt-, hallgattam rá.
Nem akartam ma már semmilyen meglepetést. Megálltam egy magas könyvespolc mellett. Egy idő után ezt meguntam, és a polcon lévő könyveket nézegettem. Mind növényekkel, gyógynövényekkel foglalkozott. Mivel biológiából mindig is jó voltam, ezért nem nagyon kötöttek le.
Kb. tíz perc teletett már el, de Adam még nem jött vissza. Utána mentem, pedig megígértem, hogy itt maradok, de ezt akkor is furcsálltam.
Elindultam arra, amerre Adam is ment. Lassan, hangtalanul haladtam a sorok között. Egy idő után vérnyomokat láttam a padlón. Követtem őket. Befordultam a sarkon és megláttam Adamet. De mást nem láttam. A földön térdelt, mozdulatlanul.
Odarohantam hozzá.
- Adam, mi a baj?- de nem válaszolt, csak nézett előre.
Én is arra néztem amerre ő. Smalls feküdt a kandalló előtt. Nem mozdult. Elkapott a sírás. Meghalt?
Igen.
Adam vállán sírtam ki magam. Mivel nagyon fáradt voltam, nem bírtam sokat sírni.
- Paul tette igaz?
- Nem biztos. Jack is lehetett- hallottam Adam hangján, hogy nagyon bosszús- Menjünk el innen gyorsan.
- De mégis hova? Paul mindig a nyomunkban lesz.
- Tudom. Ezért megpróbálom úja elintézni.
- Én addig mit csináljak?
- Menj, pakolj össze, mert hazamegyünk. Addig eltemetem Smalls, és megkeresem Pault.
Nem ellenkeztem. Adam visszakísért a szobámig, majd úgy eltorlaszolta az ajtót, hogy még egy hadsereg se tudjon áttörni rajta.
Így legalább védve voltam. Nekiláttam a pakolásnak, de nem sokáig bírtam, mert majd összeestem a fáradtságtól, és csak Smallsra tudtam gondolni. Mindent megtett, csakhogy biztonságban legyek, vagyis a halálának az oka én vagyok. Mi jöhet még? Adam veszíteni fog, és Paul velem is végezni fog? Kár, hogy nem látják a vámpírok a jövőt.
Adam nemsokára visszaért. Ez nem lehet jó jel.
- Gyors voltál. Mi történt?
- Eltűntek. Szerintem már messze járnak, de nem fogják feladni.
Elmerengtem, és ha apuhoz mennek, hogy megöljék, és bosszút álljanak?
- Adam, és mi van, ha apuért mennek?
- Nyugi, szóltam apunak, hogy vigyázzanak rá- ettől megkönnyebbültem.
Abbahagytam a pakolást, mert menni akartam már aludni.
- Dian, menj aludni, majd én befejezem.
- Köszi- először tusolni mentem, majd aludni.
Álmodtam. Adammel és Paullal.
Egy ismeretlen házban voltam. Sétálgattam a folyóson, mikor hirtelen mögöttem termett Paul. Nem láttam, csak éreztem.
Nem mentem tovább, csak álltam, és vártam. El akartam rohanni, de tudtam, hogy Paul olvas a gondolataimban.
Lassan lépkedtem tovább, majd hirtelen kezdtem el rohanni. Hallottam, hogy Paul fut utánam. Egyre csak lassultam, pedig nem voltam fáradt. Csak három lépés választott le minket egymástól, mikor Adam ott termett. Félrelökött, majd rátámadt Paulra.
Valamivel felsérthettem a kezemen, mert vérezni kezdett. Egy kis idő után, mikor már jobban vérzett a kezem, a fiúk felém fordultak. Tudtam, ez csak egy dolgot jelenthet. Eluralkodik rajtuk a vér utáni vágy, és nem tőrödnek semmivel, csak, hogy a vérhez hozzájussanak. Végtére is mind a ketten vámpírok.
Megpróbáltam felállni, de nem tudtam. Hátrálni próbáltam, sajnos a falnak ütköztem.
A fiúk egyre közelebb kerültek hozzám. Nem volt menekülési esélyem. Sikítani akartam, de ahogyan az álmokban szokott lenni, nem tudtam, nem volt hangom.
Mikor már Adam a kezemet fogta, és magához húzott, felébredtem.
- Adam!- kiáltottam.
- Édesem, mi a baj?
- Álmodtam, és olyan valóságos volt.
Odajött mellém Adam, és megöleltem. Tudtam, hogy benne van a pakliban, hogy bármikor rám támadhat. De azt is tudtam, hogy próbál küzdeni ellene.
Ezért elmeséltem neki, mit álmodtam.
- És Paullal mi történt, azt nem tudod?- kérdezte Adam, miután befejeztem a mesélést. Remélem nem gondolja azt, hogy amit álmodok az be fog következni valamikor.
- Nem. Csak téged láttalak, amint…- elcsuklott a hangom. Tudta jól mire gondolok.
- Na gyere, menjünk reggelizni!- ez mindig meglepett, hogy vámpír létére a normális ételeket is képes megenni.
- Nem vagyok éhes, majd eszek a repülőgépen. Mikor indul a gépünk?
- Két óra múlva.
- Akkor indulnunk kellene, nem?
- De, menjünk.
Átöltöztem, addig Adam levitte a cuccaimat.
Közben gondolkoztam. Ha hazamentünk, mit fogunk tenni? Főleg úgy, hogy apunak, és a többieknek nem mondhatom el majd az igazat. Hazugságban kell élnem. Muszáj hozzászoknom, már csak Adam és a családja kedvéért is.
Mert, ha bárkinek is beszélnék róluk, azt hinné, hogy megörültem, és tuti diliházban végezném.
- Kész vagy? Itt a kocsi.
- Persze, egy perc és megyek-, még megfésültem a hajam, felkaptam a táskám, már indultam is.
Leadtam a szoba kulcsát a portán, majd beültem a limoba Adam mellé.
A hideg szellő miatt libabőrős lettem, Paul jutott eszembe. Ő is ugyanolyan hideg, rideg. Féltem. Még mindig. Sosem lesz már vége?
- Nyugi, a repülőn már biztonságba leszünk.
- Feltéve, ha eljutunk odáig épségben.
- Nem engedem, hogy bármi bajod essen.
- Tudom, de Paul annyira kiszámíthatatlan-, na erre kíváncsi voltam, hogy Adam mit felel.
De nem mondott semmit csak megölelt, és egy puszit nyomott a homlokomra.
Egy ideig szótlanul utaztunk, majd hirtelen Adam megszólalt.
- És, hogy halad az éneklés?- ettől meglepődtem, és vicces képet vágtam hozzá- Úgy tudom énekesnő akarsz lenni- ez igaz volt, de Adamnek sohasem említettem.
- Honnan tudod?
- Még apud mondta-, gondolhattam volna.
- Hát… van a laptopomon dalszövegíró, azzal dalokat írok. Már van egy pár, amik egészen jók. A zeneszerkesztővel háttérzenét szerkesztek, majd mikrofonnal feléneklem a dalt, amit írtam. Ezeket egybe szerkesztem, és már kész is. De eddig még egy lemezkiadó cég, vagy menedzser sem keresett fel.
- Kitartás, szerintem sikerülni fog. Csak várd ki a végét- rendes volt Adamtől, hogy a figyelmemet próbálta elterelni Paulról, de nem ment.
- Nekem apu, még azt mondta „anno”, hogy orvos akarsz lenni. De azt mégis hogyan? Ha megérzed a vér illatát, akkor…- Adam közbevágott.
- Dian, ez csak alibi, és igen igazad van, nem tudnék orvos lenni.
- És valójában akkor mi szeretnél lenni?- tudtam ez hülye kérdés.
- Hát… Nem is tudom. Annyi érdekes foglalkozás van a világon.
- Lenne időd az összeset kipróbálni, nem igaz?- ez viccesen hangzott, ezért elnevettem magam.
- De nem egyedül- ettől abbahagytam a nevetést. Ezt mégis, hogy érti Adam?
Nem tettem fel a kérdést, majd miután lerendeztük a Paul ügyet.
Sajnos Adam nem fojtotta magába a szót, és folytatta:
- Tudod Dian, már régóta várok rád, és…
- Ne Adam, ne most. Van épp elég ok, ami miatt idegeskedek, nem kell még egy.
Szerintem ettől megsértődött, mert az út hátralévő részében nem szólt semmit. Csak egyszer- kétszer kérdezte meg a sofőrt, hogy mikor érünk már Münchenbe.
12. fejezet
A limo ablakán bámultam kifelé, és én sem szóltam egy szót se.
Kb. egy óra múlva beértünk Münchenbe. De még mindig csendben ültünk.
Végül Adam megadta magát. A szőke hajfürtjeimmel játszani kezdett, de látta, hogy ez nem zavar. Simogatni kezdte az arcomat, de még mindig nem fordultam felé.
Egyszer csak hirtelen, gyengéden megfogta az állam, és megcsókolt.
Bár még mindig haragudtam rá egy kicsit, nem ellenkeztem, nem is tudtam volna.
Miután elengedett csak ennyit mondott:
- Megérkeztünk- és tényleg, miután kimondta már meg is állt a kocsi.
Gyors kiszállt, majd egy másodperc múlva, már a kocsi másik oldalán volt, kinyitotta nekem az ajtót. Felém nyújtotta mosolyogva a kezét, hogy segítsen kiszállni. Úgy tett, mintha nem is mondott volna semmit egy órával ezelőtt.
Nem makacskodhattam tovább, mert a végén tényleg össze fogunk veszni.
Én is odanyújtattam a kezem, majd segített kiszállni. Nem mintha én nem tudnék magamtól, csak udvarias, és kedves akart lenni. Ezt mindig is szerettem benne.
- Ez gyors volt- mondtam végre mosolyogva.
- Mégis mi?- kérdezte Adam, mert láthatólag nem értette.
- Sok minden. Pl. gyorsan ideértünk…- nem akartam kimondani, hogy mi volt az, nekem valójában, hagytam, gondolkozni egy kicsit.
De persze inkább feladta.
- Na induljunk, mert elkéssük a gépet!- mosolyogva megfogtam Adam kezét, és már indultunk is.
Bent gyors megvettük a jegyeket, átmentünk az összes ellenőrzőponton, már csak az engedélyre várunk, hogy fel tudjunk szállni a gépre.
Miközben várakoztunk, eszembe jutott, hogy csomó mindent akarok kérdezni Adamtől.
- Adam, lenne pár kérdésem.
- Mégis mennyi?- nem tudtam pontosan, ezért gondolkodni kezdtem- Nem is tudod összeszámolni, igaz?- nevetett ki Adam.
- Akkor mesélnél még a magadról, a családodról, a vámpírokról?- az utolsó szót olyan halkan mondtam ki, hogy csakis Adam halja.
- Igen, de nem most. Itt túl sokan vannak. Majd a repülőn.
Válaszképp megöleltem.
Nemsokára bemondták a bemondóba, hogy felszállhatunk a gépre.
Még szerencse, nem voltak sokan az első osztályon, ezért Adam kifogás nélkül belekezdhetett a mesedélutánba.
- Főképp miről szeretnél hallani?- sejtelmes mosolyát rám villantotta.
- Ööö… Először lenne egy kérdésem. Amiket mondtál a vámpírokról, még az étteremben, azok igazak, vagy csak úgy mondtad?
- Igen, igazak voltak. Mi értelme lett volna hazudnom, tudtam, hogy egyszer úgyis meg fogod tudni, mi vagyok, ezért ebben is őszinte voltam veled.
- És mi a helyzet az ezüsttel? Olvastam, azoknak a vámpíroknak veszélyes, akik allergiásak rá. Allergiás vagy rá? Csak, mert az aranyat nem szeretem, ezüst, vagy fehérarany ékszereket szoktam felvenni. Akkor ezen is változtatok, a te érdekedben.
- Nem, nem vagyok allergiás rá, úgyhogy meg ne szabadulj az ékszereidtől!
- Ez úgy hangzott, mintha megfenyegettél volna.
- Mert az is akart lenni- de ezt már nevetve mondta.
Na jól van, legalább vicc volt.
Jól el voltunk egy darabig. Egymásnak mindenféle hülye viccet meséltünk.
De eszembe jutott az a kérdés, amire nagyon is tudni akartam a választ, de féltem megkérdezni. Lehet, hogy Adamben rossz emlékeket idézne fel.
Végül bátorságot szereztem és meg kérdezetem, persze csak dadogva:
- Adam, ööö… Elmeséled, hogy hogyan lettél vámpír? De ha nem akarod, nem erőltetem.
Megváltozott az arca, nem volt se szomorú, se boldog, valahogy a kettő között.
- Ha tudni akarod. 1453-ban születtem Londonban. Már rég vége volt a pestis járványnak, mégis voltak, akik elkapták. Így volt ez a húgommal is, még csak öt éves volt, mikor elkapta- volt egy húga? Sose beszélt róla, bár megértem- Mikor meghalt, anyuék úgy döntöttek, hogy el kellene hagynunk Angliát, ezért Németországba mentünk, telepedtünk le. Itt is kezdődött minden.
Tizennyolc évesen egy asztalos segítőjeként dolgoztam, míg apu kovácsként.
Egyszer este, mikor hazafelé tartottam a munkából, kiáltást hallottam. Egy nő kiáltását.
Elindultam a hang irányába, bár ne tettem volna. De akkor nagyon is a segítőkézségem vezérelt.
A sarkon befordultam, majd a közeli sikátor felé vettem az irányt, mivel onnan hallottam a kiáltás.
Akkoriban még megdöbbentett, amit láttam. Egy húszas éveiben járó férfi, a kezeiben egy korombeli lány lehetett, akit a karjaiban tartott, míg a nyakába mélyesztette szemfogait. Nem tudtam mozdulni, nem tudtam, mit tegyek. Hallottam mente-mondákat a vámpírokról, de akkor még nem gondoltam volna, hogy léteznek is. Két kérdés merült fel bennem:
Segítsek a lánynak? Vagy fussak el, és tegyek, úgy mintha mi sem történt volna?
De végül segíteni akartam a lánynak, reméltem, hogy a férfi még nem végzett vele.
Felkaptam a közelemben lévő farúdat, és közeledtem hozzá. Mikor elég közel voltam már, kupán vágtam, amitől egy kicsit hatástalanná vált. Odamentem a lányhoz, de sajnos már nem élt.
Gondoltam, kötelességem megbosszulnom a halálát.
Mikor megfordultam, hogy végezzek a vámpírral már nem volt ott. Egyszerűen eltűnt.
Majd a semmiből mögöttem termett, és a nyakamba harapott. Te is tudod milyen rossz érzés, de az övé százszor rosszabb volt. És akkor megtörtént, vámpírrá változtatott.
- Várj! Bocs, hogy közbeszólok, de nem csak akkor lehet valaki vámpír, ha már többször is megharapták a vámpírok?
- Általában igen, de ő nem egy közönséges vámpír volt. Azóta se találkoztam vele.
- És a családod? Őket ki változtatta át? Csak nem te voltál?- ettől kicsit megijedtem, de muszáj volt tudnom.
- Igazság szerint nem tudom ki volt, de gyanítom ki lehetett, ugyanaz a vámpír, aki engem is átváltoztatott.
- Nem is próbáltad kideríteni ki volt az?
- Száz évem ment el arra, de semmi, most már nem is foglalkozok vele. Megtanultam az emberek között élni.
