16. fejezet
Mikor magamhoz tértem, nem tudtam, mit csináljak. Örüljek, hogy élek, vagy ordítsak a nyakamban érzett fájdalom miatt?
Mikor már jobban láttam, észrevettem, hogy Adam régi szobájában találtam magam, Cambridgben.
A karomból megint valami kiállt, biztos megint vért kapok. Már kezdek hozzászokni. Érdekes módon a harapás helyét nem láttam, de nagyon is fájt, párhuzamban a fejemmel. Azt hittem mindjárt szétrobban a fejem.
Kiabálni próbáltam, de nem nagyon volt hangom.
Mikor Adam benyitott a szobába, látván, hogy ébren vagyok, azonnal odarohant hozzám.
- Hogy vagy?
- Azon kívül, a fejem és a nyakam iszonyatosan fáj, jól.
- Pedig már adtam fájdalomcsillapítót. Ha nem bánod a tűt kivenném a kezedből.
- Persze, végül is orvos akarsz lenni.
- Csak ne lenne ennyi gyakorlat! Jobban szeretném, ha nem rajtad kellene gyakorolnom, az életmentést.
- Mégis mennyit aludtam?
- Csak másfél napot.
- Akkor nem vagyok valami nagy életveszélyben most már, igaz?
- Így is mondhatjuk. Gyere, hazaviszlek- már nyújtotta a kezét, de én csak néztem- Apud már aggódik érted.
- Elmondtad neki?
- Nem, csak felhívtam, hogy nemsokára hazaviszlek. Mivel úgy tudja, hogy tegnap este az utolsó járattal jöttünk haza. Csak nem akartad, hogy hazavigyelek, mert nem akartál senkit felébreszteni.
- És elhitte?
- Mondhatjuk. Miért mi a baj?
- Semmi. Csak utálok hazudni apunak. Tudom, hogy muszáj, de akkor is- leült mellém és átölelt.
- Sajnálom, de tudod, hogy nincs más választásunk- egyetértően bólogattam.
- Akkor menjünk.
Hazavitt a Lamborginiével.
Olyan sok mindent meg akarok kérdezni, de tuti, apu nekünk esik mindenféle kérdéssel.
- Adam, most mi lesz?
- Semmi. Apudnak nem mondod el, hogy valójában mi történt, akkor nagy baj nem történhet.
- Nem erre gondoltam. Lesz következménye annak, hogy végeztetek Paullal, és Jackkel?
- Nem hinném. Draculától a legtöbb vámpír fél, mivel nem ismerik elég jól. Mindenki azt hiszi róla, hogy ádáz gyilkos, aki minden útjába kerülő embert, vámpírt, és más természetfeletti lényeket megöl. Ezt te is láttad, hogy nem igaz.
- Akkor jó. Nem akarlak újra elveszíteni.
- Én nem magam miatt aggódnék. Nem csak azok ketten akarták, hogy az övéké legyél. Más vámpírok is vadászni fognak rád.
- Ezt meg hogy érted?
- Emlékszel, mondtam, hogy Sarah leszármazottja vagy? Miután, meghalt, híre ment a vámpírok között. A lányáért is egy csomó vámpír harcolt.
- Persze, de Sarah lánya nem tőled volt, igaz?
- Igaz, és tudom is kitől volt. Paultól.
- Mi? De hát akkor, én az ükükükunokája vagyok. Pfuj. És még meg is csókolt- ettől kirázott a hideg- Na de várj. Ha ő vámpír akkor én miért nem vagyok az.
- Azért, mert attól nem lesz az ember vámpír, ha az anyja vagy, ha az apja vámpír, csak akkor, ha mind a ketten vámpírok. Na de térjünk vissza a lényegre. Paul nem tudta, hogy van egy lánya Sarahtól. Ezért viselkedett veled is úgy ahogy. Mivel nem elégedett meg csak Sarah halálával, ezért a lányát, majd az ő lányát és így tovább ölte meg.
- Akkor anyut is Paul ölte meg, vagy más vámpírok?- fájt kimondani, de muszáj volt megkérdezzem.
- Valószínűleg Paul. Akkoriban, én máshol kerestem anyudat, mivel egyszer szem elől tévesztettem, és nem tudtam hova ment. Bejártam az egész világot, majd feladtam, mikor bemondták a híradóban, hogy meghalt.
- A híradóban? Mégis miért mondták volna be a tévében?- de tudtam a választ- És apu tudja, hogy egy vámpír ölte meg anyut?
- Természetesen nem. Még a rendőrök sem tudták megállapítani, ki tette.
- Adam, beszélhetnénk másról?- már a sírás kerülgetett, nem tudtam elképzelni, hogy anyut Paul ölte meg.
- Persze, de miért nem mondtad hamarabb, hogy ez ennyire megvisel?
- Tudni akartam az igazat. Köszi, hogy elmondtad- tudom, hogy vezetett, de akkor is megöleltem.
Pont befordultunk az utcánkba, és már ott voltunk a házunk előtt.
- Bekísérlek, végtére is pár napig én vigyáztam rád- ezen elnevettem magam.
Mindketten tudjuk, hogy mi lett a vége. De legalább egyikünknek sem esett komolyabb baja.
Kiszálltam a kocsiból, és az ajtó felé vettem az irányt. Nem hiszem el, hogy újra itthon vagyok. Mintha évek óta nem lettem volna itthon. Ez a pár nap nagyon hosszúnak tűnt.
Én mentem elől, majd benyitottam a házba. Csend volt. Biztos apu nincs itthon. Átmentem a konyhára, ahol Megan-nal találkoztam.
- Szia! A többiek hol vannak?
- Szia Dian! Annyira jó, hogy visszajöttél.
- Valami baj van?
- Mondhatjuk. Antonio miattad ment el.
- Tudom, csak azt nem, hogy mi a legfőbb baja velem. Felhívóm telefonon, és beszélni fogok vele. Apu?
- Elment a városba, nemrég ment el, úgyhogy egyhamar nem jön haza.
- Ok. Köszi Megan. Most megyek, mert Adam is itt van.
- Menj csak.
Kifordultam a konyhából, de Adamet nem láttam, az előszobában. Akkor, vagy a szobámban van, vagy a kertben. Végül a kertbe mentem ki.
A közös padunk felé mentem, majd hirtelen előttem termett Adam. Nem kell mondanom, a szívbajt hozta rám.
- Bocsi, csak sietem, mert felvittem a holmiijaidat a szobádba- ezen csak mosolyogtam.
Elindultam a pad felé, Adam nevetve követett.
- A jól megszokott helyünk- leült mellém, és megváltozott az arca- Mondanom kell valamit.
- Adam, ne ijesztgess!- vajon mi az?
- Tudod, a múltkor elkezdtem mondani a dolgot, de megkértél, hogy később mondjam el- emlékszek rá, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar fel akarja hozni a témát- Mivel vámpír vagyok, halhatatlan, és te…
- Ne Adam! Nem akarok hallhatatlan lenni! Vámpír pedig végképp nem! Tudom rajtad, nem segíthetünk, én elfogadtam azt, ami vagy, mivel szeretlek. És azt is tudom, hogy te is szeretsz. Ezért is remélem, el tudod fogadni, hogy nem akarok vámpír lenni- nem kiabáltam, de mérges voltam. Tudom, hogy Adam mit érez.
Nem akar elveszíteni. Mióta próbálja megvédeni az igaz szerelmét Paul elöl. Most, mikor sikerült neki, én vagyok az aki az útjába áll. Mivel én nem vagyok vámpír, halhatatlan egyszer meg fogok halni, ő pedig tovább él. Nélkülem. Én ezt el tudom fogadni, de látszólag Adam nem tudja.
- Adam. Több okom van rá, hogy miért nem szeretnék az lenni- ne akartam kiejteni a v betűs szót.
Adam ne mondott semmit ezért a szemébe néztem és folytattam:
- Itt van pl., hogy vegetáriánus vagyok. Nem eszek semmi húst. Na mármost a vámpírok az erejűket a vérből nyerik, nem? Én még egy légynek se tudnék ártani, nemhogy egy embert megharapjak, majd igyak a véréből. Ami nekem mellesleg nagyon undi.
A második ok. Nem tudná végignézni, hogy apu, és a barátaim meghalnak, míg én tovább élek.
Három. Ha híres énekesnő leszek, akkor az embereknek egy idő után feltűnne, hogy nem öregszem. Ami nem lenne épp szerencsés.
Mégis mit gondolsz ezekről? Várom a véleményed, és az ötleteidet.
Egy ideig még csendben ült, tűnődve.
Már eltelt vagy öt perc mikor szó nélkül fel akartam állni, de Adam a térdemre rakta a kezét. Mintha hallaná a gondolataimat.
A szemembe nézett:
- Várj- halkan, nyugodtan mondta- Tudom, túl önző voltam, hogy nem vettem figyelembe az érdekeidet, és csak magamra gondoltam. Remélem, meg tudod bocsátani, és felejtsük el ezt a dolgot, egy időre. Na mit szólsz?
Eljátszottam, hogy gondolkozok, de egyből tudtam a választ. Amíg nem hozza fel újra ezt a témát, addig rendben leszünk.
- Ok. De tudod a feltételt, ugye?
- Igen- az arcán végre mosoly jelent meg- De akkor te is fogadd el ezt- kivett a zsebéből egy szép, díszes dobozkát.
Jesszus, csak nem egy jegygyűrű?
Kinyitotta, és egy gyönyörű fehérarany nyaklánc volt benne, amelyet egy medál dísztett. Rózsa alakú volt, kék zafírokkal díszítve. Kék rózsa. Gyönyörű, igazi mestermű.
- Ezt erősen meg kell gondolnom. Na jó nem húzom az időt- Adamre mosolyogtam, majd engedtem, hogy a nyakláncot a nyakamba tegye.
17. fejezet
Hallottam, apu hazaért. Végre. Már hiányzott, érte így is többet aggódtam. Sohase bocsátanám meg magamnak, ha valami baja esett volna miattam.
Elindultunk a dolgozója felé. Bekopogtam, majd szó nélkül benyitottam.
- Szia apu!
- Sziasztok! Dian jó hírem van a számodra.
- És, mi az?
- Az egyik barátom barátjának van egy lemezkiadó cége, megkértem, hogy hallgassa meg a dalaidat. És nem hiszed el, de le akar szerződtetni. Azt mondta, hogy minél hamarabb, mert akkor még a nyár végén piacra tudod dobni a lemezed.
- Tessék?- szinte sikoltottam a boldogságtól.
Ezt nem hiszem el. Végre valaki felfedezett. Beteljesült az egyik kívánságom.
- Mikor kell a szerződést aláírnom?- közben Adam arcát figyeltem.
Úgy vettem észre, hogy boldog, de nem volt meggyőző. Na erre még visszatérünk.
- Akár holnap. Megbeszélem Bobbal- el is indult a vezetékes telefonhoz.
Én addig is Adamet vontam kérdőre.
- Most mi a baj?- pont tőlem kérdezi. Így is majd kiugrok a bőrömből örömömben.
- Tudom, hogy nem örülsz ennek az egésznek, de tudod, nekem is nehéz felfogni, a szitut- Adam felfogta, nem az énekesi pályámról beszélek- Végtére is, nyár van! Élvezzük, amíg lehet- kezet felé nyújtottam, hogy lássa, nem is haragszom rá.
Megfogta a kezem, és visszavezetett a kertbe.
- Nem rád haragszom, Dian. Magamra. Túlságosan is megijesztettelek- ebben egy kicsit igaza volt. Leültem az ölébe- Nem akkor kellett volna megtudnod, hogy mi is vagyok. Ha nem láttad volna, akkor…- akkor nem értenék semmit.
Tudtommal, Paul nem azért követett a repülőn, mert tudta, hogy szakítottam Adammel, hanem mert nemrég jött rá, ki is vagyok. Tehát, nem tudtam volna, hogy óvakodódni kellene tőle. Főleg, mivel ezt nem tudtam, egy perc se kellett volna neki, hogy megöljön, mert úgyse menekültem volna előle.
Ebből az egy szempontból örülök a dolognak.
Szembefordultam vele, hogy lássam az arcát.
- Adam, mondtam, hogy nem vagyok dühös, csak az a baj, hogy nem tudsz velem örülni. Az egyik álmom válhat valóra, de csak akkor, ha boldog vagyok. Ha te nem vagy boldog, én sem lehetek az.
Látszólag megértette, mit is szerettem volna ezzel mondani.
- Megpróbálom, bár ez is nehéz lesz- mondta kicsit csalódottan.
Mindegy, akkor sem engedek. Az életemet emberként szeretném leélni.
Másnap délelőtt tízre mentünk apuval be Londonba. Mikor megérkeztünk a stúdióba, aláírni a szerződést, és elkezdeni a dalokat írni, megcsörrent a telóm.
- Szia Dian!- Lizi boldog hangját hallottam.
- Szia Lizi! Nagy hírem van, majd, ha megérkeztél, elmesélek mindent.
- De hiszen már itt vagyok. Vagyis nem sokára.
- Ezt hogy érted?
- Apuddal megbeszéltük, hogy hamarabb jövök, így többet maradok.
- Ez szuper. Várj egy kicsit. Apu! Kimész Lizi elé, én pedig elintézem a dolgokat, ok?
- Megyek, de akkor ki visz haza?
- Felhívom Adamet, hogy jöjjön értem, ok?
- Akkor én mentem is. Szia, és csak ügyesen.
- Ok, köszi apu!- apu el is hajtott a kocsijával- Na Lizi, apu elindult érted. Én pedig sietek haza amilyen gyorsan csak tudok.
- Rendben. Puszi. Szia.
- Szia.
Még mielőtt bementem volna a stúdióba, felhívtam Adamet.
- Szia!- szóltam bele boldogan.
- Szia! Aláírtad a szerződést?
- Nem még nem. Adam, el tudnál értem jönni?
- Valami baj van?
- Nem. Apu elment Lizi elé a reptérre, én pedig itt állok London belvárosában egy szál magamban.
- Persze, azonnal indulok.
- Köszi.
- Neked bármit, Dian!
- Na én sietek, hogy mire ideérsz, már indulhassunk is. Szia.
Bementem. Mindenki kedvesen fogadott.
Bob, a lemezkiadó cég igazgatója, körbevezetett a hatalmas épületben. Majd aláírtam a szerződést, ami egyelőre, három évre szólt.
Már a menedzserem is ott volt, Alex, akit Bob választott ki. Így megspórolt számomra egy kis időt. Látszólag jól választott. Alex rendes, és jó fej.
De egy idő után az órámra néztem, és megijedtem:
- Bocsi srácok, de mennem kell. Majd megbeszéljük telefonon, hogy mikor kezdjük felvenni a dalokat. Sziasztok!
- Rendben. Szia Dian!
Kirohantam az épületből, mikor megpillantottam Adam kék Lamborgigijét.
Bepattantam a kocsiba, és bűnbánóan Adamhez fordultam:
- Bocsi. Sokat vártál?
- Nyugi, Dian. Nekem tengernyi időm van, és nem, nem rég érkeztem- ettől megkönnyebbültem. Legalább nem mérges.
- Akkor menjünk, mert már így is késésben vagyok- de Adam nem indult el.
Engem nézett. Egy pillanatra sem kapta el a tekintetét rólam.
- Mi a baj Adam?- kezdtem félni. Nem tudom miért. Még sosem csinált ilyet.
Egyáltalán miért nem akar elindulni?
- Adam? Mi a baj?
Nem válaszolt. Csak közelebb hajolt hozzám, és a fülembe súgta:
- Nem véletlenül választottam ezt a medált- a kék rózsás medálomra mutatott.
- Miért? Mégis mit jelent? – tudom minden virág jelent valamit. De az ilyen ritka virágok, mint a kék rózsa jelentését sohasem néztem meg.
- Elsősorban az örök fiatalságot jelképezi- na ne. Már csak ez hiányzott. Ez nem béke ajándék volt, hanem egy újabb lépés.
Adam látta rajtam, hogy megint rossz témát hozott fel ezért, nyugtatgatni próbált.
- Dian. Ezt a nyakláncot még azelőtt vettem, még mielőtt tudtad volna, hogy vámpír vagyok- hát ettől egy cseppet sem nyugodtam meg.
- Légyszi vigyél haza- még mindig ideges voltam.
Szeretem Adamet. De tényleg, csak az a baj, hogy nem bírja felfogni, nem akarok vámpír lenni. Más bajom nincs is. Ezért se akarok vele újra szakítani.
Nem vagyok benne biztos, de remélem egyszer képes lesz elfogadni, hogy ember akarok maradni.
Hazafele úton nem szóltunk egymáshoz.
Mikor megérkeztünk a házunk elé, odafordultam Adamhez. Közelebb hajoltam az arcához, és megcsókoltam.
- Most pedig gyere. Bemutatlak Lizinek- Lizinek már eleget meséltem Adamről e-mailben. Ha már Lizi itt van, akkor egyszer úgy is be kell mutatnom neki.
Kiszálltunk a kocsiból, és alig értünk el a bejárati ajtóhoz, Lizi már nyitotta is az ajtót.
- Sziasztok!- látszott rajta, hogy nagyon boldog. Nem csoda, hisz vagy fél éve nem is találkoztunk.
Lizi magasabb, mint én, pedig egy évvel fiatalabb nálam. Hosszú fekete haja, barna szemei vannak. Nem is tagadhatnám le, hogy mexikói. Ő is shopping örült, akárcsak én.
- Szia Lizi!- megöleltem, majd újra Adam felé fordultam- Lizi, ő itt Adam. Adam, Lizi.
- Szia Adam- Lizi kezet nyújtott Adamnek- már sokmindent hallottam rólad- ekkor Lizi rám nézett.
- De remélem, csak jó dolgokat- majd Adam is odanyújtotta a kezét, mosolyogva- Na akkor én megyek is, mert gondolom nagyon sok mindent meg kell beszélnetek.
- Attól még maradhatnál, majd később pletyizünk. Ugye, Dian?- meglepett, hogy ezt Lizi mondja.
Én csak szó nélkül bólogattam. Végülis miért ne.
Legalább akkor Adam nem hozná fel a v betűs témát Lizi előtt.
- Nem, sajnálom lányok, de tényleg mennem kell- azzal elindult a kocsija felé.
- Jól van, te tudod- csalódott voltam.
Miért nem akar maradni? Tuti, hogy Lizi miatt, mert akkor nem tud győzködni engem.
Egész nap pletyiztünk mindenféléről Lizivel.
Csak egy témát halogattam.
- És Dian. Adam milyen valójában?
- Kedves, udvarias, vicces, és őszinte.
- Egy tökéletes srác. Nem mindenhol akadsz egy ilyenre- azt biztos, még, ha tudná Lizi, hogy mi is valójában Adam.
- Lizi, mondanom kell valamit.
- Mond.
- Saját cd-m lesz.
- Mi? Énekesnő lettél? Örülök, hogy teljesült a kívánságod!- megöleltük egymást.
- Köszi. Ugye eljössz velem, mikor a dalokat vesszük fel?
- Persze.
Reggel hét óra, és csörög a telefonom.
- Igen- szóltam bele fáradtan.
- Szia Dian! Ébren vagy?- Alex hangja friss volt, ellentétben az enyémmel.
- Nem egészen. Miért?
- Be kellene jönnöd a stúdióba, és felvenni a dalokat.
- Ilyenkor?
- Hát mire ideérsz lesz tíz óra is. Vagy elmenjek érted?
- Jó, gyere. Szia- letettem a telefont, de semmi kedvem sem volt felkelni.
Szegény Lizit is felébresztettem, bár nem akartam.
- Lizi, most is van kedved eljönni velem?
- Jó hogy, majd alszok a kocsiban- ettől elmosolyodtam.
Alex nagyon gyorsan itt volt. Úgy hajtott minket, mintha valami elől menekültünk volna.
- Gyerünk lányok, mintha élnétek!
- Megyünk- lerohantunk a lépcsőn, és beültünk a kocsijába, Lizivel.
Nemsokára megcsörrent a telóm. Adam volt az.
- Szia! Mizujs?
- Szia Dian! Ma lenne időnk beszélni?
- Kettesben?- tudtam rá a választ, de azért mégiscsak megkérdeztem.
- Ha nem lenne baj- Lizire néztem és rábólintottam.
- Persze. Mikor és hol?
- Nálunk. Háromkor, ha érted megyek?
- Ok. Megpróbálok hazaérni. Szia. Puszi.
- Szia.
- Lizi! Délután át kell mennem Adamhez, ha nem baj.
- Menj csak. Addig ráveszem Antoniot, hogy visszajöjjön.
- Mi?- na ezt végképp nem értem.
- Apud megkért rá, mivel Antonio az én távoli unokatestvérem.
- Ez most komoly?- Lizi csak bólogatott- Remélem, azt is tudod miért ment el.
- Igen, elmesélte. Nyugi Dian, én melletted állok.
- Én is- szólt közbe Alex- Bár, fogalmam sincs mi a gond Antonioval- ezen csak mosolyogtam.
18. fejezet
Bent a stúdióban lassan telt az idő.
Az egyik szám után vettük a másikat, de így is olyan volt, mintha ezer éve itt volnánk. Egy bizonyos szempontból örültem ennek.
Tudom, miről akar beszélni velem Adam, de nem akarok hallani arról a dologról semmit. Tényleg fontolgatom a szakítást.
De mivel lenne jobb? Ugyanazt tenné, mint a múltkor. Mindig a nyomómban lenne, arról nem is beszélve, hogy más vámpírok is fenik rám a fogukat. És ez most szó szerint igaz. Másrészről pedig szeretem Adamet. Még mindig, akkor is amikor erősködik.
- Dian! Itt vagy?- Alex hangjára ébredtem csak fel a gondolataimból.
- Igen.
- Indulnunk kellene, nem gondolod?- gyors az órámra pillantottam, és ijedten vettem észre, hogy negyed három van.
- Sietnünk kell!- felkaptam a táskám, elköszöntünk mindenkitől, és indultunk is.
- Dian, lehetetlenség Londonból Cambridgebe eljutni háromnegyed óra alatt. Fel kellene hívnod Adamet- Alex csak nyugtatgatni akart.
- Nem, meg fogja érteni- nem foglalkoztam semmivel, nekidőltem az ablaknak, és elaludtam. Fáradt voltam, Alex egyébként is korán ébresztett fel.
Lizi bökdösésére ébredtem fel:
- Dian! Megérkeztünk!
Se szó, se beszéd, kiszálltam a kocsiból, de Adamet nem láttam sehol. Csak a kék Lamborginijét. Akkor biztos bement a házba.
Elindultam az ajtó felé, de Adam pont akkor jött ki. Apuval beszélgettek, és jó kedvűnek látszott. Végre.
- Sziasztok!- remélem azért nem törtem meg a jó hangulatot.
- Szia édes- Adam egy puszit nyomott az arcomra.
- Szia Dian. Na, és hogy sikerültek a dalok?
- Egész jól. Bár, még nincsenek teljesen készen.
- Ben, ha nem baj mi megyünk.
- Menjetek csak.
Elindultunk a kocsi felé. Alex már elment, Lizi, pont most próbálja telefonon elérni Antoniot.
Ha ma még visszajön, akkor ez a nap tényleg katasztrofálisan fog sikerülni. Adammel még csak-csak megoldom a dolgot, de Antonioval nehezebb lesz beszélni.
- Miről szeretnél beszélni velem?- még csak a kocsiban voltunk, de sokkal inkább akartam túlesni a dolgon.
- Kettőnkről- mi? Csak nem ő akar velem szakítani?
- És, ezt miért is kellene nálatok megbeszélnünk?
- Majd meglátod- mosolyát rám villantotta, amitől el tudtam volna olvadni.
Rendben, nem akarja most elmondani. Akkor nem is erőltetem.
Egy ideig csöndben ültünk.
- Remélem, sikeres leszel- megint rám mosolygott, és megcsókolt. Vezetés közben, de ennek ellenére még mindig jól vezetett. Legszívesebben el se engedtem volna, muszáj volt. Nem akartam, hogy nekirohanjunk egy fának.
- Adam. Tényleg örülsz, hogy CD-m lesz? Tudom, nehéz neked, de…
- Dian. Nem akarlak elveszíteni, mellesleg, nem hagyhatom, hogy egy ilyen tehetség, mint te, ne legyen híres- na ettől elpirultam.
Lassacskán megérkeztünk a házukhoz. Kiszálltunk, majd felmentünk Adam szobájába.
Kérdőn Adamre néztem.
- Dian, én veled örülök, de már mondtam, rossz hírem van, ezzel kapcsolatban. Apuval tegnap beszélgettünk erről a dologról, és muszáj elmondanom. A múltkor azt mondtam, hogy nagyon sok vámpír fog érdeklődni utánad.
- Igen, tudom. Ennél mégis mi lehetne rosszabb?
- Csak az, ha tényleg befutott énekesnő leszel, akkor tudni fogják a televíziókból, rádiókból, plakátokból, hogy merre vagy. Megtalálnak, előbb vagy utóbb. Mivel tudom, hogy nem akarsz lemondani az álmodról ezért apuékkal megbeszéltük, hogy mindenhova veled megyünk, mert nem akarom,hogy bármi bajod essen- na azért nem erre számítottam.
Erősen megöleltem Adamet, még ezt is képes megtenni értem. Amúgy sem bírtam volna ki, ha Adam nem jöhetne velem.
- Köszi! Azt hittem, már megint veszekedni fogunk- válaszul egy puszit nyomott a homlokomra, és tovább ölelt.
- Most pedig gyere- megfogta a kezem és kivezetett a kertbe.
Nem álltunk meg, mentünk tovább. Egészen a kert végéig, ahol Ann, Simon és Michael a kerti sütőn épp vacsorát készítettek.
- Épp időben- Ann mint mindig, most is vidám volt- Gyere Dian, neked zöldséges nyársat készítettem.
- Köszi, Ann. Igazán nem kellet volna, hiszen, haza kell érnem vacsira.
- Nem kell- Adam közbevágott- Apuddal megbeszéltem a dolgot.
- Akkor nem is mondtam semmit- mosolyogva odaálltam Ann mellé segíteni.
- És Dian, nem lesz ellenedre, hogy mindenhová veled megyünk?- végre Michael is megszólalt.
- Nem. Igazság szerint, szerintem csak jobb lehet. Bár Alexet meggyőzni nehéz lesz, mivel tudni akarja majd az okát. Mindegy, majd kitalálunk valamit.
- Most inkább a jelenre koncentráljunk, majd törjük később ezen a fejünket- Adam mögém állt, és átkarolta a derekam.
Igaza volt. Most érezzem jól magamat, amíg lehet.
Miután kiadtuk a lemezem, alig lesz szabadidőm, arról nem is beszélve, hogy mindig fáradt leszek. Sajnos ez ezzel jár. Én választottam, nem más helyettem.
19. fejezet
Hazafelé, Adam kocsijában azon gondolkoztam, mit is mondhatnék Antonionak. Lizi már biztos rávette, hogy jöjjön vissza, és dolgozzon nálunk.
Mikor épp befordulunk a sarkon, a házunkhoz, megláttam Antonio kis londoni autóját. Na ne! Nem hiszem el, hogy ilyen könnyen beadta a derekát.
- Adam, nem aludhatnék ma este inkább nálatok?
- Dian, előbb utóbb beszélned kell Antonioval, te is tudod. Nem lenne jobb, ha most túlesnél rajta?
- Nem. Így se tudom, mit mondjak neki.
- Pedig érdemes lenne, ha most beszélnétek meg.
- Na jó. De csak a te kedvedért- búcsúzóul megcsókoltam, és kiszálltam a kocsiból.
Bementem a házunkba. Gondoltam, úgy teszek, mintha nem láttam volna Antonio autóját, elindultam a szobámba.
De mikor benyitottam a rózsaszín álomszobámba, ott látom a kanapémon Lizit, és Antoniot beszélgetni.
- Sziasztok!
- Szia, Dian! Na végre, hogy ideértél. Mi tartott eddig?
- Semmi, majd később elmondom, mivel elvileg beszélnem kellene Antonioval.
- Akkor én már itt se vagyok- Lizi felpattant a kanapéról, és már el is tűnt.
Antonio is felállt, de nem felém indult el. Csak úgy sétálgatott a szobámban. Vártam, nem nekem kell bocsánatot kérni. Neki. Ő csókolt meg anélkül, hogy megengedtem volna. És ebből ekkora ügyet csinált.
Végül Antonio a szépítkező asztalomnál állt meg.
- Nagyon szép nyaklánc. Antik, igaz?- kezében fogta Kleopátra nyakláncát, amit még szegény Smallstól kaptam.
- Igen. De a lényegre térnél, kérlek.
- Persze. De már úgyis sokmindent tudsz rólunk.
- Rólatok? Mármint kikről?- még csak ez hiányzott, a végén kiderül, hogy Antonio is vámpír.
- Nem Dian, nem vagyok vámpír- és még a gondolatimban is olvas, akkor mi lehet?- Az őrangyalod vagyok Dian.
- Mi? De akkor, hogy-hogy látlak? És többiek? Ők is látnak, nem?
- Igen, mert azt akarom, hogy láss, lássanak.
- És mi van Lizivel? Nem is vagy az unokatestvére, vagy Lizi is valamiféle természetfeletti lény?
- Nem. De ő azt hiszi, hogy az unokatesója vagyok Dian. Ha hallgattál volna rám, nem lennél olyan helyzetben, amilyenben most vagy.
- Nem tehetek róla, hogy félig egy vámpír leszármazottja vagyok. És egyébként is Paul halott, a többi vámpírral meg majd Adamék elbánnak.
- Honnan tudod, hogy mindig Adamék fognak győzni?- ebben igaza volt.
Nem tudhatom, hogy egyszerre hány vámpír fog támadni.
Antonio most végre elégedetten elmosolyodott, majd elindult felém. De mire odaért volna hozzám, kitértem az útjából.
- Akkor mégis miért csókoltál meg? Ha jól tudom az emberek, és az őrangyalok között nem jöhet létre semmiféle kapcsolat, még akkor sem, ha egy ember látja őket.
- Tudom. Nem is azért csókoltalak meg, mert bejössz nekem. Vannak különleges képességeim, amivel irányítani tudok embereket. Mikor megcsókoltalak, Adamet, és a vámpírokat akartam elfeledtetni veled, de nem sikerült. Túl nagy volt benned, az Adam iránt érzett szerelem, amely nem engedte elfelejteni őt.
- Ok, ezt értem. Már csak az zavaros, hogy miért mentél el?
- Mindenkinek úgy adtam elő, hogy nem tudok itt úgy dolgozni, ha tudom, irántam nem érzel úgy, ahogyan én. Ezt mindenki elhitte, de valójában azért mentem el, mert elhívtak.
- Kik?
- A főangyalok.
- Mégis miért?
- Figyelmeztetni akartak. Túl messze voltál, nem éreztem, hogy veszélyben vagy.
- Várj. Az őrangyalok nem az ember mellett állnak, akár hol is vannak?
- De, csakhogy Dian, te nem vagy közönséges ember. Ahogy anyukád, nagymamád sem az volt. Ők is látták az őrangyalukat, nélkülük is biztonságban voltak, egy bizonyos ideig, amikor is Paul rájuk talált. Most már érted?
- Igen. És most mi lesz?
- Semmi. Lemegyünk, majd mindenkinek azt mondjuk, hogy megoldottuk a problémát, és természetesen újra itt fogok dolgozni. Ja, és lehetőleg próbál meg kevesebbet találkozni a vámpírokkal.
- Adammel, mégis mi bajod van? Ha meg akart volna ölni, akkor már rég megölt volna. Vagy, féltékeny vagy?
- Nem, csak az a feladatom, hogy vigyázzak rád. Most pedig menjünk- elindult lefelé, engem meg se várt.
De még mielőtt utána mentem volna, felhívtam Adamet.
- Szia.
- Szia. Na, kibékültetek Antonioval?
- Te tudtad, hogy ő mi?
- Mármint, hogy őrangyal? Persze.
- És miért nem mondtad el? Akkor nem kellett volna idegeskednem.
- Mert azt akartam, hogy tőle tudd meg. És ha ő mondta volna el neked, hogy én mi vagyok?- na jó, ebben igaza volt- És, mit csinálsz holnap?- gyorsan átléptük a témát.
- A stúdióban leszek egész nap, de értem jöhetsz, ha akarsz.
- Nem hagyom ki. Kb., mikorra érjek oda?
- Hmm. Szerintem hatra végzünk- hallottam Antoniot, hogy az ajtónál áll, de mire odanéztem már eltűnt- Bocs Adam, mennem kell. Szia.
Nem vártam meg még elköszön, már le is raktam, majd rohantam lefelé.
De nem Antonioba, hanem apuba ütköztem.
- Apu, te hallgatóztál?
- Igen, csak ezért, mert azt hittem valami baj van.
- Nyugi apu. Semmi baj sincs. Antonoval megbeszéltünk mindent, nincs harag köztünk.
- Én Adamre gondoltam.
- Miért? Vele nem vesztem most össze.
- Tudom, nem is azért. Biztos jobban tudod, mint én, hogy miért akar veled menni, majd mindenhova, ha közismert énekes leszel. Nos?- most erre mit mondjak? Erre nem voltam felkészülve.
Csak álltam ott apu előtt, szótlanul. Valamit ki kellene találnom, de nem tudok apu szemébe hazudni. Még telefonba csak-csak, bár a lelkiismeretem akkor is gyötör.
- Igazság szerint, az én ötletem volt- apu kérdőn rám nézett.
- Miért?
- Mivel, ha sok elfoglaltságom lesz, akkor alig lesz időnk találkozni- ez igaz, biztos nem bírnám ki Adam nélkül- Ezért mondtam neki, hogy jöjjön velem, de nem gondoltam, hogy már el is mondta neked. Amúgy, miért ellenzed?
- Nem ellenzem, csak féltelek.
- Adamtől?
- Nem tudom, de el kellene mondanom valamit.
- Adammel kapcsolatos?
- Nem. Jobb lenne, ha nem most beszélnénk meg- elindult lefelé a nappaliba.
- Apu, várj! Mit akarsz elmondani?
Tétovázott, majd visszafordult, és a dolgozószobájába indult.
- Gyere.
Utána mentem. Miért nem akarja, hogy a többiek is hallják? Remélem, nem azt akarja mondani, tudja, hogy Adamék vámpírok?
- Dian, úgy gondolom elég idős vagy ahhoz, hogy ezt elmondjam neked. Tudod, édesanyád nem betegségben halt meg- rám nézett, hogy lássa, mi a reakcióm. Ahhoz képest tudtam az igazat, meglepődtem. Apu honnan tudhat erről?
- Mi?
- Megölték- láttam rajta, nehezen tudja kimondani- Valamiféle átok miatt. Beszélt nekem róla. Azt mondta, ha eljön az ideje, mondjak el neked mindent.
Az átok szerint, a családban minden huszadik életévét betöltött lány valamilyen oknál fogva meghal. A legtöbb esetben megölték őket. Ahogy anyudat, nagymamádat, dédnagymamádat, stb.-t is.
Ledöbbentem. Apu tudott erről, de remélem, azt nem, hogy Paul miatt haltak meg anyuék.
- Apu, ezek csak véletlenek. Komolyan hiszel ebben?- nyugodt voltam, mivel Paul már halott, ő nem árthat nekem.
- Nem, Dian. Nem azok. Eleinte én is azt hittem. És igen, hiszek benne, ezért próbállak védeni.
- De még csak tizenhét éves vagyok. Adamet el tudnád képzelni, miközben gyilkol? Most őszintén?
- Dian, bárki képes rá- apu szemébe néztem. Láttam benne valami furcsát.
- Jól ismerem Adamet. Sohasem lenne rá képes.
- Rendben, te tudod, de csak akkor mehet veled, ha én is ott vagyok.
Szuper, már egy egész hadseregem van. Apu, Adamék, Alex, plusz még a rendezvényszervező…
- Apu igazán nem kellene, hiszen…
De közbevágott:
- Csak akkor mehet Adam.
- Várj! És mi lenne, ha Michael jönne el velünk? Őt már úgyis régebb óta ismered, nem igaz?
Láttam, hogy meggondolja, de nem rajongott az ötletért.
- Rendben Dian, ahogy akarod, de ezt még megkérdezem Michaeltől is.
- Jó, akkor én megyek is- már készültem felállni a fotelből, apu azonban még nem fejezte be.
- Dian, még oda szeretnék adni valamit- elindult a könyvespolc felé. Ott megállt, levett egy könyvet, kinyitotta, majd egy kisdobozt vett ki belőle- Ez a tiéd. Anyud hagyta rád. Megvéd.
A kezembe adta a dobozt, kinyitottam, egy pár gyöngyfülbevalót találtam benne. Gyönyörű volt. Bizonyára varázsereje van, ha anyu azért hagyta rám, hogy megvédjen.
- Tudod mit, apu. Mindig ezt a fülbevalót fogom hordani, ha már megvéd a veszélyektől, ok?- ott, előtte beleraktam őket a fülembe- Na? Jól áll?
Apu csak bólogatott, de nem volt teljesen elégedett.
- Szia apu! Ha nem baj megyek lefeküdni, mert már nagyon fáradt vagyok.
- Jól van, menj csak. Jó éjt, kicsim.
